PORTA AZ OLIMPIÁN: MONUMENTÁLIS CSODÁK ÉS A SZURKOLÁS
Képgaléria
A PORTA sportembere, Dr. Szabó Attila kétszer részesült abban a kegyben, hogy olimpián járhatott. Azon a bizonyos "csonka" moszkvain még 1980-ban illetve most, a pekingin. A két rendezvény nemcsak egymáshoz képest ég és föld. Hogy mit lehetett felfogni, befogadni ebből az irdatlan nagy országból, annak gigantikus fővárosából és az ezekhez szabott mega-olimpiáról, arról mesélt a nagy világutazó.
- Minden idők legnagyobb olimpiája. - nemes egyszerűséggel így jellemezte Dr. Szabó Attila a mostanit. - Míg 28 éve úgy 70 nemzet, 170 sportágban vonult fel a pályákra, addig most ennek többszöröse: 200-nál is több nemzet és 300 sportág képviselte magát a játékokon. Döbbenetes szám, elképesztő díszletek között. Merthogy ezek a létesítmények már a 21. századnak készültek: a Madárfészek a maga 91 ezer fős befogadó képességével, vagy az uszoda a 17 ezres férőhelyével - lenyűgöző. Kecskemét lakosságát elbírná a két épületegyüttes. Sci-fi-be illő építészeti lelemény, elképesztő méretek és ötletek és mindez egy szocialista országban - kész tudathasadás az egész. De például érdekes volt látnom a cselgáncs-verseny helyszínéül szolgáló csarnokot, amely egy egyetem sportcsarnoka és 8000 fő befogadására alkalmas, ezt nem a mostani alkalomra építették, csupán felújították. Ez is árulkodott arról, hogy Kínában valahogy egészen mások a viszonyok. Egy országban, ahol milliárdnál többen élnek, ahol csupán Pekingben több ember lakik, mint egész Magyarországon, ott azért más léptékben kell gondolkodni. De térjünk vissza az olimpiára - húzza vissza magát a témához a PORTA sportembere, a riporter pedig megértő, megbocsátja a kicsapongást, hiszen egy ilyen őrületes élmény-csomagot kibontani képtelenség rendezetten.
- Rendkívül összeszedettnek kellett lennünk a kiválóan szervező útitársammal Pekingben - folytatta Dr. Szabó Attila - hiszen 9 nap alatt 15 sporteseményt látogattunk meg, emellett elmentünk a Nagy Falhoz, a Nyári Palotához, a Tiltott Várost is megnéztük és az állatkertben egyebek közt a kihalófélben lévő pandamackókat. Mindez alaphangon sem kevés, ha pedig hozzávesszük, hogy Peking két legtávolabbi szeglete 167 kilométerre van egymástól, akkor mondhatjuk, hogy komoly teljesítmény. Ehhez reggel fél kilenckor kellett útnak indulni és úgy éjfél tájban zuhantunk az ágyba, hullafáradtan. A kinti klíma, az iszonyatos meleg és az elviselhetetlen páratartalom még tetézte az egészet, nem mondom, hogy kipihentem magam, de még most is nehezen dolgozható fel az élmény: végülis részese lehettem a sporttörténelem egyik fontos fejezetének.
Minden dolgok alapja az olimpiai jegy volt. Aki ügyesen csinálta, naprakész volt mikor mi következik, jól kigondolt rend alapján vette meg a jegyeket és aztán ha valami nem a terv szerint alakult - például nem jutott döntőbe az, akit oda vártak - akkor elcsereberélte az oda szóló jegyet. És bár már jóval az olimpia előtt elfogytak a jegyek, bizony sokszor előfordult, hogy félházas vagy még ennél is szegényesebb lelátók fogadták a versenyzőket - ami fogalmazzuk úgy: kellemetlen. Érdekességképpen: a feketepiacon úgy 800 dollárért (kb. 120 ezer forint) adtak egy jegyet az amerikai kosárválogatott meccsére, de egyes úszószámokra a belépő 500 dollárt (75 ezer forint) kóstált. Saját szemünkkel láttuk, hogy helyi jegyüzéreket fogtak el a rendőrök, érdekes, hogy a külföldieket alig zargatták, bár mindenki tudta bizonyos amerikai és brit figurákról, hogy jegyekkel seftelnek. Az olimpia minden megnyilvánulásában egyébként ez "jött le", hogy a kínaik, ahol a diktatórikus hangvétel inkább megszokott, most valahogy demokratikusan, csöndesen és kulturáltan vezényeltek le mindent. Angolul ugyan alig beszéltek a beléptetésben, terelésben résztvevő segítők, de mosolyogtak és mindent megtettek azért, hogy a látogatók kedvében járjanak. A szervezésről ódákat lehetne zengeni: minden hajszálra akkor kezdődött, amikorra tervezték, soha baki be nem csúszott, az éremátadások flottul mentek, egyszóval lélegzetelállító módon működött az olimpiai gépezet. A sportdiplomáciáról sajnos nem mondható el mindez. De ez egy másik történet lenne.
Egyébként több szempont alapján válogattuk össze azokat az eseményeket, amelyekre ellátogattunk. Magyarként magyarok versenyére szerettünk volna elmenni, kecskemétiként a kecskeméti és bács-kiskun-megyei versenyzőkre voltam kíváncsi és még azt tűztem ki célként, hogy a létező legtöbb létesítmény tudjam megnézni.
Ebből aztán egy jó zsúfolt program kerekedett, így például szemtanúja voltam Cseh László döntőjének 400 és 200 vegyesen, Fodor Zoltán döntőjének, láttam a férfi vízilabda válogatottat játszani, a nőit is, Boczkó Gábor párbajtőrözését is láttam élőben, Szávay Ágnes meccsén is ott ültem a lelátón, a nagy reményekkel induló Ungvári Miklós cselgáncs versenyén is ott lehettem, aztán láttam Nadal teniszjátékát, az Argentín-Szerb és az Belga-Olasz focimeccset és több női strandröplabda mérkőzést, valamint az atlétikai stadionba is kilátogattunk és a tizedik sorból kísértük figyelemmel a férfi 100 méteres síkfutás középdöntőjét, amely szinte az orrunk előtt zajlott. A stadionban egyébként akkor sem unatkozott az ember, ha éppen nem történt semmi a pályán, hiszen csak szájtátva nézelődtünk, ezernyi bámulnivaló akadt és az a különös hangulat, az olimpiai láz is magával ragadta az embert, úgyhogy csak hagytuk magunkat sodortatni.
Hangulatában az uszoda volt a második helyezett számomra, ott sok náció képviselőivel találkoztunk, hatalmas volt a forgatag, a szurkolók beleadtak apait-anyait, bár talán a magyar szurkolókat illette e tekintetben az aranyérem. Valahogy mindig megtalálták egymást, addig ügyeskedtek, míg egy kupacba gyűlhettek, elképesztő módon voltak felszerelkezve mindenféle szurkolói kegytárgyakkal: zászlókkal, nemzetiszín pólókkal, és valahogy a lendületük, a buzgalmuk átragadt a környéken állókra. Sosem felejtem el azt az epizódot, amikor a szurkolótábor mellett álldogáló amerikaiak és kínaiak magukról megfeledkezve és persze sajátos kiejtéssel üvöltötték a ria-ria-hungáriát. Jó volt magyarnak lenni ott.
