A Kosztka testvérekre emlékeztek az izsáki Vino Étteremben
Képgaléria
Kelen Anna, a budapesti Virág Judit Képgaléria és Aukciósház vezető művészettörténésze a különcségéről ismert piktor, Tetézi Lajos izsáki helytörténész pedig az Arany Sárfehér szőlőfajta világrekorder termesztője pályafutásán keresztül vont párhuzamot festészet és szőlészet között.
Mint a beszámolókból kiderült, a testvérpár mindennapjait egyaránt értetlenség övezte. Különcködő hozzáállásuk nem igazán talált támogatásra kortársaik részéről. Vitatott személyiségnek tekintették mindkettőjüket, emiatt – noha életművük az idő tükrében meghatározónak bizonyult – egyikük sem számíthatott jelentős elismerésre a korabeli szakmai körökben. Meg nem értett zseniként távoztak mindketten az élők sorából. Jelentőségüket azonban – néhány kései felfedezőnek köszönhetően – végtére is felismerte az utókor.
Mindketten Kisszebenben születtek, és apjukhoz hasonlóan gyógyszerészek lettek, majd ekként kezdték karrierjüket.
Tetézi Lajos programindító felszólalása értelmében Kostka László, az Arany Sárfehér szőlőfajta egyik legeredményesebb termesztője a rézmészpor növényvédelmi felhasználásában is úttörő szerepet játszott, s művelési technológiájának, trágyázási módszerének köszönhetően 263 mázsa szőlőt termesztett holdanként. Ez a terméseredmény mindmáig világrekordnak számít. Izsáki birtokán, a Kostka-telepen, amelyet Anna nővérével és Kostka Antal nevű unokatestvérével 1896-ban megvásárolt 70 hektárnyi homokterületen létesített, ezrek tanulmányozták szerte az országból – sőt külföldről is – termesztési módszerét. Szőlészeti szaklapokban publikált. Ennek lényege a peronoszpóra elleni rendszeres rezes védekezés, a 120x80-as sor- és tőketávolság, a tőkefejek állandó homok alatt tartása, a harmatgyökerek megtartása és a sima csapon való kétszemes terhelés volt, valamint a rendszeres szervestrágyázás. Kostka László szőlőbirtoka 38 hold volt. 1918-ban bekövetkezett halála után fia, ifjabb Kostka László vette át a birtok irányítását, amelyet 1949-ben államosítottak, majd 1952-ben az Izsáki Állami Gazdaság tulajdonába került. Kostka Lászlónak két házasságából három fia és négy leánya született. Egyik leányunokája Tamási Áron erdélyi író feleségeként vált közismertté.
Kelen Anna Csontváry Kosztka Tivadar nehéz természetét, különc felfogását emelte ki prezentációjában. Például Csontváry nem mutatott hajlandóságot más művészekkel együtt kiállítani képeit, ráadásul nem adott el festményeket műgyűjtőknek. Dédelgetett álma volt, hogy minden alkotása egy erre a célra felállított múzeumba kerül.
Csontváry festői tehetséget érezve magában otthagyta patikusi állását, és Münchenben, Hollósy Simon festőiskolájában tanult. Rendszeresen utazott, jelentősebb képeit a Közel-Keleten festette. Viszonylag kevés, mintegy száz nagyobb művet alkotott. Külföldi kiállításairól általában elismerően nyilatkoztak, de Magyarországon nemigen méltányolták. Ehhez mértéktartó életvitele és látnoki-prófétikus allűrjei is hozzájárultak. Megismerését nehezítette az is, hogy képeit megtartotta. Örökösei anyagárban, kocsiponyvaként akarták eladni alkotásait, amiket az utolsó pillanatban vett meg Gerlóczy Gedeon építész, ezzel megmentve a művészi hagyaték jelentős részét. Véletlenül talált a vásznakra amikor műtermet keresett, és a Fehérvári út 34‐36. (ma Bartók Béla út 36‐38.) szám alatt véletlenül – szó szerint – belebotlott az összetekert festményekbe. Kosztka Anna, a festő nővére is épp ott volt, így az árverés előtt egy héttel nemcsak a képeket mentette meg, de az elégetésre szánt hatalmas mennyiségű írásos anyagokat, jegyzeteket is.
A festőzseni kutatta a különböző napszakok színvilágát, a nap és a fény természetét. A napút sem egyszerűen csak azt jelentette számára, ahogy a Nap bejárja útját keltétől nyugtáig, hanem azt is, ahogy a Nap energiát ad le a térnek, megadva annak szerkezetét, ahogy a tér visszaadja energiája egy részét a Napnak, és az állandó energiaáramlás intenzitását jelzik a színek.
Élete fő művének az 1906-ban festett, 5x7 méteres nagyságú Baalbek tekinthető, mely 10 esztendő tanulmányát foglalja össze.
20 év lefolyása alatt mintegy 100 képet festett. Élete utolsó esztendeiben felhagyott a festészettel. Magányosan, elhanyagolt állapotban, hányatott körülmények között hunyt el a budapesti János Kórházban.
Az 1930-as gyűjteményes kiállításán fedezték fel igazán jelentőségét. Műveinek döntő többsége később múzeumokban kapott helyet, csupán néhány festménye van magántulajdonban. Alkotásai ritkán kerülnek értékesítésre. Mivel számuk csekély, így sorra döntik meg a magyar árverési rekordokat.
Álma – hogy munkáit állami kiállítótermekben őrizzék – végül megvalósult, tehát az élet – utólag – végső soron őt igazolta.
