Ferenc pápa a művészekhez Velencében: A világnak szüksége van művészekre!
Az alábbiakban a Szentatya teljes beszédének fordítását közzétesszük.
Bíboros Úr, Excellenciás Urak, Miniszter Úr, Elnök Úr, Tisztelt Kurátorok, Kedves Művészek!
Nagyon szerettem volna eljönni a Velencei Művészeti Biennáléra, hogy viszonozzak egy látogatást, ahogy az barátok közt illik. Tavaly júniusban ugyanis örömömre szolgált üdvözölni művészek egy népes csoportját a Sixtus-kápolnában. Most én jövök az önök „otthonába”, hogy személyesen találkozzam önökkel, hogy még közelebb érezzem magam önökhöz, és hogy ily módon megköszönjem azt, amik önök és amit tesznek. Egyúttal innen szeretném mindenkinek küldeni ezt az üzenetet: a világnak szüksége van művészekre! Ezt bizonyítja a művészeti helyszíneket és rendezvényeket látogató mindenféle korosztályú emberek sokasága; szívesen emlékszem közülük a Vatican Chapels című rendezvényre, a Szentszék első pavilonjára, melyet hat évvel ezelőtt építettek a San Giorgio-szigeten, a Cini Alapítvánnyal együttműködve, az Építészeti Biennále keretében.
Megvallom, önök mellett nem érzem magam idegennek: otthon érzem magam. És azt hiszem, ez valójában minden emberre igaz, mert
a művészetnek – összes hatását tekintve – „menedékvárosi” státusza van, olyan valóság, amely nem engedelmeskedik az erőszak és a hátrányos megkülönböztetés uralmának,
hogy az emberi összetartozás olyan formáit teremtse meg, amelyek képesek mindenkit elismerni, befogadni, védelmezni, átölelni. Mindenkit, kezdve az utolsóval!
A menedékváros bibliai intézmény, melyet már a második törvénykönyv (deuteronomium) is említ (vö. MTörv 4,41), és amelynek az a célja, hogy megakadályozza az ártatlan emberek vérének kiontását, mérsékelje a vak bosszúvágyat, biztosítsa az emberi jogok védelmét és keresse a kiengesztelődés formáit. Fontos lenne, hogy a különböző művészeti ágak mindenütt egyfajta menedékvárosi hálózatot tudjanak alkotni, és közösen dolgozzanak azon, hogy megszabadítsák a világot az értelmetlen és immár üres antinómiáktól (ellentmondás a törvényben – a Szerk.), melyek a rasszizmusban, az idegengyűlöletben, az egyenlőtlenségben, az ökológiai egyensúly felbomlásában és az aporofóbiában próbálnak uralomra jutni. Az aporofóbia – ez a borzasztó neologizmus – szegényektől való félelmet jelent. Ezen antinómiák mögött mindig a másik elutasítása áll. Ott van az önzés, mely magányos szigetekké tesz bennünket ahelyett, hogy együttműködő szigetvilágként működnénk. Arra kérem önöket, művészbarátaim, képzeljenek el olyan városokat, amelyek még nem léteznek a térképen: olyan városokat, ahol egyetlen embert sem tekintenek idegennek. Így amikor azt mondjuk, hogy „idegenek mindenütt”, azt javasoljuk, hogy „testvérek mindenütt”!
A pavilon címe, amelyben vagyunk: Con i miei occhi – Szememmel. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy ránk nézzenek, és hogy merjünk magunkra nézni. Ebben Jézus az örök Mester: ő mindenkit olyan erős szeretettel néz, amely nem ítélkezik, hanem képes közel lenni és bátorítani. És azt mondanám, hogy
a művészet erre a fajta tekintetre nevel bennünket, olyan tekintetre, amely nem birtokló, nem tárgyiasító, de nem is közömbös, nem felületes. Szemlélődő tekintetre nevel bennünket.
A művészek a világban vannak, de arra hivatottak, hogy túlmutassanak rajta. Ma például sürgetőbb, mint valaha, hogy világosan meg tudják különböztetni a művészetet a piactól. Nyilvánvaló, hogy a piac népszerűsít és kanonizál, de mindig fennáll a veszélye annak, hogy vámpír módjára kiszívja a kreativitás vérét, ellopja az ártatlanságot, s végül hűvös utasításokat adjon a teendőkről.
Ma mindannyian úgy döntöttünk, hogy találkozunk itt, a giudeccai női börtönben. Igaz, hogy senkinek sincs monopóliuma az emberi fájdalom felett. De van olyan öröm és olyan szenvedés, amelyek egyedülálló formában összekapcsolódnak a nőiségben, és amelyet meg kell hallanunk, mert valami fontosat akarnak tanítani. Olyan művésznőkre gondolok, mint Frida Khalo, Corita Kent vagy Louise Bourgeois és sokan mások. Teljes szívemből kívánom, hogy a kortárs művészet fel tudja nyitni a szemünket, és segíteni tudjon abban, hogy megfelelően értékeljük a nőknek mint az emberi kaland társszereplőinek hozzájárulását.
Kedves művészek, eszembe jut Jézusnak a tömeghez intézett kérdése Keresztelő Jánosról: „Mit mentetek ki látni a pusztába? Széltől hajladozó nádat? Vagy mit mentetek ki látni?” (Mt 11,7–8). Őrizzük meg ezt a kérdést a szívünkben! A jövő felé lendít bennünket!
Köszönöm! Imáimban hordozom önöket! És kérem, imádkozzanak értem. Köszönöm!
