Július 18. csütörtök, Frigyes
Hírek, események 2024. június 19. 13:41

Pásztorélet Bugacon

Képgaléria
Pásztorélet Bugacon
A bugaci pusztavilágban testet öltő természeti és néprajzi örökségünkre hívta fel a Wojtyla Barátság Központ gondozottjainak figyelmét a szociális-közművelődési intézmény elesettjeinek tartott szerdai előadásában Tóth Endre, a Kiskunsági Nemzeti Park ökoturisztikai referense. A Wojtyla Akadémia programsorozat keretében megtartott kulturális esemény résztvevőit Jánosi István tanácsnok is köszöntötte. (Fotók: Tódor Norbert)

Levéltári adatok igazolják, hogy a bugaci térségben még az 1850-es években is nyolc-tízezer marha, 500-600 ló és kisebb-nagyobb kondákban 400-500 sertés legelt tavasztól őszig, Szent György-naptól egészen Katalin napjáig.

A bugaci közlegelőre azok hajtották ki jószágaikat, akiknek nem volt elég saját rétjük. A gazdák a növendék állatokat és a nem jól tejelőket csapták ki legelőre, és fűbért fizettek Kecskemét városának. Ez a díj már jó régtől fogva 60 kg rozs ára volt jószágonként.

A számadók, akik csak józan életű, módosabb pásztorok lehettek, az állatokért feleltek. Egy-egy számadó keze alatt akkor 1200–1400 jószág volt. Mindez büszkévé is tette ezeket az embereket, olyannyira, hogy a kisebb gazdákkal, akiknek három-négy jószága volt a legelőn, jószerével szóba sem álltak.

A pásztorfoglalatosság évszázadokon át apáról fiúra hagyományozódott, valóságos pásztordinasztiákról beszélhetünk. Ilyenek voltak az Árva-Tóth, Dobos, Sáfár, Zubornyák, Nyers, Józsa, Borka, Oroszi, Kerekes, Fekete, Deli, Bárány és még további családok, amelyekből a bugaci a számadók is kikerültek.

A bugaci pásztorok erős, izmos, pozsgás arcú, ügyes és bátor emberek voltak. Éjjel-nappal a szabadban, a friss pusztai levegőn tartózkodtak. A hidegben, szélben, esőben, forró napsütésben edződött pásztorok a csillagok állásából meg tudták állapítani a pontos időt, ismerték a puszta növényzetét és állatvilágát, és saját maguk gyógyították állataikat. Örült az ember, ha láthatta ezeket az „erős, hatalmas, valódi ősmagyar embereket, a maguk eredetiségében”.

Kada Elek A puszták arisztokráciája című írásának bevezető soraiban így jellemzi a bugaci puszta egyik híres pásztorcsaládját: „A Duna–Tisza közének majdnem közepén van Kecskemét legnagyobb pusztája: Bugac–Monostor. A 16.000 hold legelőn csak a pusztabíró, meg a csőszök laknak házban, a többi pásztornép kinn tanyázik az Isten szabad ege alatt. Ha hideg van, befelé, ha meleg van, kifelé fordítják a subát. Ez a ház ér legtöbbet, mert azt magával hordhatja az ember, és nem kell biztosítani. [...] Ennek, a szabad ég alatt tanyázó, a házát hordó népnek csak úgy megvan a maga arisztokráciája, mint a fővárosnak. Az egyéni tulajdonságok és viszonyok itt is egymás fölébe emelik az embereket. Ezen egyedüli tulajdonságok és viszonyok alapján a bugaci puszta ősi haute créme-je a Zubornyák-család. Szépfajta nép!”      

A számadók megfogadására télutón, kora tavasszal került sor. Ezt ünnepélyes eskütétel követte, amikor felsorakozva, jobb kezüket szívükre téve, hangos szóval ismételték el az előttük felolvasott szöveget. Március vége felé kezdték a gazdák jószágaikat a legelőre íratni, s a megállapított bért a város főpénztárába lefizetni. Ezt követte a lajstromozás – vagyis a már befogadott jószágnak a számadó keze alá való bejegyzése –, amely a város gazdasági osztályának hatáskörébe tartozott.

Kada Elek a Bugacziak című írásában így írja le a cserényt, ezt a különös pásztorépítményt:

„Egyedül maradunk a cserénynél. Szinte furcsa érzés száll meg bennünket a sajátszerü hajlék mellett. Egy ethnographus barátomtól hallottam, hogy a kirgizek nomád tanyája ma is olyan, mint a mi cserényünk. No, akkor itt is Ázsiába képzelhetjük magunkat, mert jóformán még egy szöget se találunk, a melyen rajta volna az európai jelleg.

Se a dombon, se mellette nincs egy fa, a mely árnyékot vetne, nincs egy bokor, a melyen megpihenne, a gulyás nép czímere a domb közepébe ásott nyárfa ágas. Annak is le van fejtve a héja, csonkultan meredeznek gallyai. Ez a tanya ékessége; e nélkül olyan kusza volna a cserény, mint torony nélkül a templom.”          

A számadó a pásztornép eleje, aki mindenért felelős, ezért szinte korlátlan ura volt a beosztott bojtároknak is. Ezek jobbára erős, ifjú emberek, akik közül a legidősebb és tapasztaltabb az öregbojtár, utána a második, harmadik stb. következik, majd a kisbojtár. A lakos egy ifjabb bojtár, aki főz, tisztogat, a gazdaságot viszi, egész nap a cserényben van, éjjel azonban, amikor a bojtárok pihennek, ő vigyáz az állófa körül heverő gulyára. A bojtárok száma a gulya nagysága szerint alakult, jellemzően öten-hatan voltak a számadóval együtt.    

A pásztorok élete napról napra a cserény körül és a legelőn folyt le, kora tavasztól egészen Katalin-napig, amikor is „szétverték a barmot” vagyis téli szálláshelyére hajtották a teheneket. Ezt követte Kecskeméten a Katalin-vásár.

A bugaci pásztoröltözék borjúszájú fehér ing, rojtos végű bő gatya, kék posztómellény, hatalmas, hosszúkás ezüst pitykegombokkal. Mindezt széles karimájú, kerek kalap egészíti ki. A gatyaszár korcában a pipa és a dohányzacskó, kovakővel és szikravető acéllal. A lábon csizma, nagy melegben papucs. Ez volt a bugaci pusztán a szokásos viselet, amelyhez hétköznapokon pásztorbot, ünnepi alkalmakkor remekbe faragott nyelű rézfokos járult.

Ha nagy ritkán a városba vetődtek, hideg időben vitézkötéses posztónadrágot és zsinórokkal díszített kabátot viseltek.

A bojtárok nagy álma, egy remek cifraszűr vagy pompásan kivarrott suba volt. Az a számadó gulyás vagy csikós, amelyik tehetősebb volt, már a drágább cifraszűrt vagy subát is megengedhette magának. A számadó gulyás akár egy fias tehén árát sem sajnálta kifizetni egy jól elkészített, mesterien kivarrott ruhadarabért.

 

 

 

Kövessen minket a Facebookon is!

Címkék: Szegények Akadémiája