Zuppi bíboros a menekültek világnapján: Az Egyház anya, szabadon sirathatja gyermekei elvesztését
Nagyon sokan gyűltek össze Rómában a trasteverei bazilikában és az előtte lévő téren. Az imádság előtt a jelenlévők felállva fogadták a Lampedusánál hajótörést szenvedett hajó deszkáiból készült keresztet, amelyet két kép kíséretében vittek be a templomba. Az egyiken egy Földközi-tengeren felborult hajó, a másikon néhány fiatal volt látható, akik az európai határokat lezáró szögesdrót előtt állnak a Balkánon, vagy talán a belarusz erdőkben.
„Ki siratta meg ezeket a testvéreinket? Ezt a kérdést hordozom a szívemben, ezt a kérdést tette fel Ferenc pápa a 2013 júliusában Lampedusán tett apostoli látogatásán. Ez a tragédia ma, ezekben az órákban is folytatódik. Kötelességünk elmondani értük imáinkat, a fájdalom kiáltását, amellyel felhívjuk a figyelmet arra, hogy mindenki méltóságát tiszteletben kell tartani” – mondta a virrasztás kezdetén Baldo Reina, a római egyházmegye püspöki tanácsának alelnöke.
Matteo Zuppi bíboros szentbeszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy
az Egyház anya, aki nem feledkezhet meg a szenvedőkről.
Az anya szó írja le a legjobban, hogy milyen az Egyház, ez a legegyszerűbb és legigazabb szó rá. És ez az anya, akit Jézus mindannyiunkra rábízott, azt kéri, hogy szeressük, értsük meg, támogassuk, védjük, tegyük jobbá szeretetünkkel. Egy anya nem tud megfeledkezni a gyermekeiről, egyről sem.
Az Egyház anyaként sír, elkeseredik gyermekei miatt, akik nincsenek többé, és nem akarja, hogy bárki is elvesszen. Siratja azt a 2554 menekültté vált gyermekét, akik 2023 júniusától máig életüket vesztették a Földközi-tengeren és a szárazföldi útvonalak mentén, miközben megpróbáltak Európába jutni egy jobb jövő reményében.
Az Egyház szabadon kimondhatja, hogy magukra hagytuk őket, hogy nem gondoskodtunk róluk. Hogy elherdáltuk az erőforrásokat, sőt hasznot húztunk a fájdalmukból.
Az Egyház anya, aki szabadon sírhat, és elmondhatja, hogy könnyei nem mások, mint könnyek, nem valamelyik oldal könnyei.
Az embert helyezi a középpontba, annak végtelen méltóságát, az embert, aki egyedi és különleges, mint minden gyermek az anya számára. Nem kell ezért feleslegesen magyarázkodnia, igazolásokat keresnie, hiszen egyedül attól fél, hogy elveszíti valamelyiket a legkisebb gyermekei közül.
A szenvedést látva mindannyian újra felfedezzük magunkban az emberség és a méltóság érzését, hogy ne vesszünk el az önimádatban vagy a közönséges és durva tudatlanságban. Az ő méltóságuk elvesztésével valójában a saját méltóságunkat veszítjük el. Egy anya szabadon mondhatja el újra és újra, hogy a törvénytelenség ellen törvényességgel kell harcolni.
Emlékezünk, mert nem tudunk hozzászokni ahhoz, hogy emberek halnak meg a végtelen tengeren, az éjszaka hidegében, a sivatag hőségében, szomjúságtól, testükben martalócok és rabszolgatartók által megalázva.
Pedig ugyanolyan jogaik vannak. Emlékeztetnek bennünket arra, amit Ferenc pápa mond a Mindnyájan testvérek (Fratelli tutti) kezdetű enciklikában, hogy az emberiség egyik része „azt látja, hogy nem ismerik el, semmibe veszik vagy eltiporják méltóságát, alapvető jogait pedig figyelmen kívül hagyják vagy megsértik”.
Matteo Zuppi bíboros szót emelt homíliájában a felelősség mellett, a menedékjogért, a tengeri mentésért, a jelenség okos kezeléséért. Azért, hogy a humanitárius kérdésekben Európa ne legyen megosztott, hanem szolidáris.
Világszerte 2023-ban legalább 8565 ember halt meg a „remény útjain”. A pokol elől menekültek, és az életük pokollá vált. A bíboros az aznapi újságból olvasott fel, egy 10 éves kislány történetét, akinek az olaszországi Roccellánál vízbe fúlt az édesanyja, az édesapja, a kishúga, és aki maga is majdnem kiszáradt az úton.
„Sikerülni fog” – ez a mantrája ezeknek a családoknak, akik közül sokan olyan helyekről érkeztek, ahol az emberi jogokat sárba tiporják, mint Afganisztán. De aztán a tenger háborogni kezdett, robbanás történt a hajón, a roncs megtelt vízzel, és a remény fokozatosan elsüllyedt, a tengerbe merült az embereknek az életével együtt.
A gyermekkórházban mindenki nagy szeretettel vette körül a kislányt, és az egyik nővér azt mondta, férjével szeretnék befogadni, miután meggyógyult. Egy napsugár a hajótörés sötét égboltján. A szenvedés elhúzódó nagypéntekjében megmutatkozik a feltámadás fénye. Egy anya. Olyan ez a kép, mint egy darabka mennyország, amit magunkkal vihetünk.
A mennyország egy darabja az a kéz, amely megment, segít, ahogyan csak tud. Soha ne engedjünk elveszni egy darabot a mennyországból!
Egy roccellai anya is képes rá – mindannyian képesek vagyunk rá.
Végezetül a bíboros megemlékezett Ukrajnáról, ahonnan majdnem 6 millió ember menekült más európai országokba, és ahol 4 millió belső menekült van; Szudánról; a gázai palesztinokról, az 1,7 millió belső menekültről, akik mindent elvesztettek; Szíriáról, ahol továbbra is a világ legnagyobb menekültválsága dúl; Afganisztánról.
Egy anya nem adja fel, keresi a válaszokat, például a humanitárius folyosókban. Egy anya azáltal, hogy reményt ad, reményre talál. Mert
nem szabad meghalni a remény útján – ha ezt engedjük, az azt jelenti, hogy meghalt bennünk a remény.
A felolvasott evangéliumi részben (Mt 4,35–41) Jézus is útra kel a túlsó partra. Látszólag alszik, de akik valójában alszanak, azok a tanítványok, akik zaklatottak és feledékenyek, mert nincs hitük, vagy mert elalszanak, amikor a vihar nem őket fenyegeti. Gyakran
elgondolkodunk azon, hogy hová tűnt Isten, hogyan lehetséges, hogy gyermekek halnak meg. De valójában a kérdés más: hová tűnt az ember?
Mert azt tudjuk, hogy Isten hol van: a csónakban velük. És Jézus arra tanít bennünket, hogy mindig, mindenhol védjük meg az emberi lény sérthetetlen és végtelen méltóságát.
Aranyszájú Szent Jánost idézte a bíboros, aki a hajósok példáját hozva így buzdított a hajótöröttek megsegítésére: „Még ha máshová is sietsz, aggódj az ő üdvösségéért, a saját dolgaidat elhanyagolva. Aki készül megfulladni, az nem tűr halasztást vagy lassúságot, ezért siessetek, ragadjátok ki azonnal a hullámok közül… Ezekben a szerencsétlenségekben azonnali cselekvésre, sok ügyességre és gondoskodásra van szükség. Legyünk tehát tele aggódó gondoskodással testvéreink iránt... A szeretet nem a saját érdekeit, hanem előbb a felebarát érdekeit nézi, hogy azokon keresztül lássa a sajátját.”
Így legyen, számunkra és számukra, az ő reményük, a mi reményünk – zárta beszédét Matteo Zuppi bíboros, az Olasz Püspöki Konferencia elnöke.
A szentbeszéd után felidéztek néhány nevet, és felolvasták azoknak a történeteit, akik eltűntek, miközben megpróbáltak Európába jutni a tengeren vagy a szárazföldi útvonalakon.
Ugyanezt teszik a Sant’Egidio közösség menekültek világnapi imádságán szerte a világon, így Budapesten is, június 21-én este 18.30-kor a Gát utcai Kaníziusz Szent Péter-templomban.
