Őszi pillanatképek egy zöld oázisban – Wojtylások a szegedi Füvészkertben
Képgaléria
A látogatás célja nem csupán a növényvilág szépségének csodálata volt, a természet csendes üzenetének befogadása is: a harmóniáé, melyben az ember önmagára találhat.
A dél-alföldi város határában megbúvó Füvészkert több mint egy évszázados múltra tekint vissza. Alapításának gondolata 1922-ben született meg, amikor a Szegedi Tudományegyetem 20 kataszteri hold földet kapott a várostól. Az alapító, egyben első igazgató, Győrffy István professzor hivatástudattal és tudományos elkötelezettséggel vetette meg a kert alapjait, s 1925-ben megkezdte a gyűjtemény létrehozását. Az első üvegház 1929-ben emelkedett a tavaszi égbolt alá, majd egy évvel később a mesterséges tómeder is megszületett, amely azóta a kert szívének dobbanását adja.
A ma már mintegy tizenhét hektáron elterülő kert több mint ötezer növényfajnak ad otthont. Az arborétum fái között őshonos és egzotikus fajok egyaránt megbújnak: tölgyek, platánok, szecsuáni ősfenyők és különleges díszcserjék alkotnak lenyűgöző zöld katedrálist. A tavak tükrében kecsesen hajolnak a nádasok, s a víz felett suhanó szitakötők tánca a természet legfinomabb zenéjét idézi.
A vizitáció egyik legemlékezetesebb állomása az indiai lótusztó volt, amely Közép-Európa legnagyobb szabadföldi állományával büszkélkedhet. A növény 1932-ben került a Füvészkertbe, és azóta is a kert egyik legfenségesebb ékessége. A tavat körülölelő japánkert sajátos hangulatával – bambuszokkal, japán juharokkal, azáleákkal és lilaakácokkal – a távol-keleti béke és elmélyülés világába vezeti a látogatót. A rózsakert pedig illatával és színeinek végtelen változatosságával hirdeti az élet örök megújulását.
A trópusi és mediterrán üvegházak birodalmában a vendégek egzotikus növények között sétálhattak: pálmák, orchideák, broméliák és kaktuszok meséltek a világ távoli tájairól, míg a lepkekert színpompás lakói a természet játékosságát és törékenységét egyaránt megmutatták.
A szociális-közművelődési intézmény képviselői a séta során nem csupán botanikai ritkaságokban gyönyörködtek, hanem a természet és az ember lelki rokonságát is felfedezték. A lombok közt átszűrődő napfény, a tóparti csend és a levelek lágy susogása mind-mind az isteni rendről, a teremtett világ harmóniájáról szólt. A három vándor számára a lelki feltöltődés és az elmélyülés óráit hozta el e nap – egy apró zarándoklatot a természet ősi templomában.
Amikor a lemenő nap aranyszínű fénye lassan kezdett megpihenni a kert lombjai között, a három wojtylás hálával telten indult vissza Kecskemétre. Magukkal vitték a Füvészkert csendjét, a természetbe oltott tanítást: hogy az élet valódi szépsége a figyelmes pillantásban, a megértő tekintetben és a lélek nyitottságában rejlik. Mert aki megérti a természet szavát, az közelebb kerül az emberi jóság forrásához is.
