Attila, Isten ostora – A Wojtyla Barátság Központ küldöttsége az Attila-kiállításon
Képgaléria
Értékőrző látogatás a nemzet múzeumában
A Wojtyla Barátság Központ szellemiségének mindenkor szerves részét képezte a kulturális javakhoz való hozzáférés, a történelmi identitás ápolása. E nemes tradíció újabb mérföldköveként a szociális-közművelődési intézmény küldöttsége Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban tett látogatást, hogy elmélyüljön az európai históriát átíró hun király, Attila emlékét őrző nagyszabású kiállításban.
A delegációt Farkas P. József, a karitatív létesítmény alapító-igazgatója vezette, oldalán Farkas Pál programszervező munkatárssal. A csoport tagja volt Pintérné Farkas Csilla is, akinek hitvese, Pintér Csaba – a keceli Pintér Művek tulajdonos-ügyvezetője – hosszú-hosszú évek óta a Wojtyla népkonyha elkötelezett, önzetlen támogatója. A vizit megvalósulása a kultúra és a társadalmi felelősségvállalás példaértékű összekapcsolódását mintázta, ahol a civil szféra és a gazdasági élet szereplői együtt rezonáltak a múlt értékeire.
Különleges és tiszteletreméltó gesztus emelte az esemény fényét: prof. Dr. Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója jóvoltából a delegáció tagjai díjmentesen tekinthették meg a rendkívüli szakmai alapossággal felépített tárlatot. E nagylelkű felajánlás lehetővé tette, hogy a karitatív missziót végző népkonyha vezetői és partnerei közvetlen tapasztalatokat szerezzenek arról a tudományos munkáról, mely múltunk legrejtélyesebb fejezeteit hivatott megvilágítani.
Régészeti szenzációk és a sztyeppei birodalom valósága
A Magyar Nemzeti Múzeum Attila-kiállítása a legújabb hazai és nemzetközi kutatások, valamint a legmodernebb muzeológiai technológiák ötvözésével készült. A tárlat tudatosan szakít a korábbi, gyakran egyoldalú nyugat-római reprezentációkkal, s helyette komplex, sokrétű képet nyújt a Krisztus utáni ötödik századi nomád szuperhatalom mindennapjaiból, katonai zsenialitásából és kiterjedt diplomáciai hálózatából.
A látogatók elé táruló anyag gerincét azok a lélegzetelállító régészeti leletek alkotják, melyek az egykori Hun Birodalom földjéből kerültek elő az elmúlt évtizedek ásatásai során.
A kiállítás szakértői egyértelműen rámutatnak, hogy a hunok anyagi kultúrája messze túlmutatott a nyugati krónikák által róluk festett, barbárnak bélyegzett egyszerűségen. Ötvösművészetük a germán, a római és a belső-ázsiai stílusjegyek olyan magas szintű szintézise, mely a korszak legfejlettebb udvaraival is versenyzett. A digitális vizualizációk és a tárgyi emlékek révén a Wojtyla Barátság Központ delegációja képet kaphatott arról a fegyelmezett, központosított államszervezetről, mely képes volt adófizetésre kötelezni mind a Kelet-, mind a Nyugat-Római Birodalmat.
Attila, a történelem formálója: Érdekességek és tények
A történettudomány és a régészet mai állása szerint Attila alakját sűrű homály fedi, ám a fennmaradt hiteles források egy rendíthetetlen, tudatos, mértéktartó és pragmatikus államférfi képét rajzolják ki. Priszkosz rétor, aki személyesen is járt a nagykirály udvarában, feljegyezte, hogy miközben a vendégeknek arany- és ezüsttálakban szolgálták fel az étkeket, maga az uralkodó egyszerű fatányérról étkezett, ruházata szerény volt, és csupán makulátlan tisztaságával tűnt ki a környezetéből.
A nyugati historiográfia által elterjesztett „Isten ostora” megnevezéssel ellentétben Attila nem a vak rombolás híve volt. Kiváló diplomáciai érzékkel használta ki a Római Birodalom belső feszültségeit és politikai repedéseit. Udvarában görög, latin és gót írnokok egyaránt dolgoztak, diplomáciai levelezéseit pedig a kor legmagasabb szintű jogi és retorikai normái szerint fogalmazták meg, ami komoly szellemi hátországról tanúskodik.
Halálának körülményei mindmáig a világtörténelem legnagyobb rejtélyei közé tartoznak. A Krisztus után 453-ban bekövetkezett hirtelen tragédiát követően a legenda szerint Attilát hármas koporsóba temették. (Egyébként a halálesetet a források belső vérzésként vagy súlyos orrvérzésként írják le, ami az Ildikó nevű gót hercegnővel töltött nászéjszakáján következett be.) Az arany, ezüst és vas burkolat elhelyezése után a Tisza egyik ágának medrét elterelték, majd a temetés után visszaengedték, a rabszolgákat pedig nyilakkal lefejezték, hogy a sírhely titka örökre rejtve maradjon. Bár a hármas koporsó motívuma valószínűleg későbbi irodalmi toposz, a kutatók mai napig intenzíven keresik a hun uralkodói központot az alföldi folyók mentén.
A hun örökség helye a magyar nemzeti identitásban
Attila alakja és a hunok történelme elválaszthatatlan a magyar nemzeti önazonosságtól. Bár a modern genetika és a nyelvtudomány lényegesen árnyaltabban szemléli a hun-magyar rokonságot, a krónikás hagyomány és a kulturális emlékezet kitörölhetetlenül összekapcsolta a két nép sorsát a magyar közgondolkodásban.
Ez a mélyen gyökerező viszonyrendszer több jól elkülöníthető történeti korszakon keresztül formálódott. A középkori magyar krónikások, jelesül Anonymus és Kézai Simon munkássága révén a hun-magyar rokonság elmélete a nemzeti identitás sarokkövévé emelkedett. A középkori krónikairodalom a honfoglalást lényegében a hun örökség törvényes visszavételeként, egyfajta második bejövetelként definiálta. Ezen elmélet szerint Árpád vezér egyenes ági leszármazottja volt Attilának, ami morális és jogi alapot adott a magyarok jelenlétének és államalapításának a Kárpát-medencében.
A későbbi századokban, különösen az Árpád-házi királyok idején, ez a leszármazási vonal a uralkodóház közvetlen legitimációs forrásává vált. Attila mint dicső ősapa a királyi hatalom szakrális tekintélyét növelte, a függetlenség és a katonai erények jelképévé nemesedve.
A modern tudományosság térnyerésével a hangsúlyok természetesen eltolódtak. Jóllehet a mai historiográfia és a régészet elválasztja egymástól a hun és a magyar néppé válási folyamatot, azt a szakértők is elismerik, hogy a sztyeppei nomád államszervezési modellek, a haditechnikai kultúra és a Kelet-Európán átívelő vándorlási tapasztalatok szoros strukturális, eszmetörténeti kapcsot jelentenek a Hun Birodalom és a későbbi Magyar Fejedelemség között. A kulturális és tradícióközösség így tudományos értelemben is hidat képez a két korszak között.
A Karol Wojtyla Barátság Központ küldöttségének vizitje messze túlmutatott egy hagyományos múzeumlátogatáson; sokkal inkább a közös történelmi gyökerekből való mély szellemi merítkezést jelentette. Olyan élményt, mely nyomatékosan emlékeztet arra, hogy múltunk kincseinek megismerése, megőrzése jelenünk kulturális stabilitásának csalhatatlan záloga.
