Dr. Bábel Balázs: a végrendeletem a fiókomban, bármikor jöhet a behívó, készen állok, mehetek…
- Eszmék nélkül él az emberiség, kihunytak a nagy ideológiák. Nem maradt más, csak a fogyasztás, a fiziológiai örömök, ami csődbe viszi a világot. A társadalmat nem lehet jobbá tenni kötelező, az államhatalom által is támogatott erkölcsi javítási szándék nélkül – mondta lapunknak Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek.
Néhány nappal ezelőtt szentelte fel Prohászka Ottokár szobrát Lakiteleken. Az SZDSZ-es Gusztos Péter a püspöknek állított emléket súlyosabb bűnnek nevezte, mint amilyen Arnóth Sándor akasztásra vonatkozó mondata volt a parlamentben. Miért félnek ma is Prohászkától?
– Prohászka Isten embere volt; nemcsak szellemi adottsága, de megjelenése is kiemelkedő volt. Ez kiegészült bátorsággal és elkötelezettséggel. Különös kegyeltje volt az Istennek és az életnek számos vonatkozásban, de legalább annyi keresztet is kapott a vállára. Ne felejtsük el, püspökként szolgált, amikor jött az első világháború, Trianon. Ezek az események nagyon megviselték, paptársaihoz hasonlóan. Még a jobb érzésű baloldaliak is sajnálták, hogy elpusztult az ezeréves magyar állam. Prohászka személyében nagyon karakterisztikusan megmutatkozott az evangéliumi igazságosság, hiszen egy félfeudális országban osztogatta a püspökség földjeit. Tudta, hogyan kell megszólítani az embereket, miként adható tovább az ő átélt hite. A 20. század áldozatainak emléke megkívánja, hogy az igazsághoz hűségesek legyünk Prohászka életművével kapcsolatban is. Ahogy azt is, hogy ne csak a holokauszt, hanem a kommunizmus százmillió áldozata előtt is fejet hajtsak.
– Prohászka püspökségének kezdetén, az 1900-as évek első évtizedében üresen kongtak a fővárosi templomok. Az emberek elfordultak a hittől, tömegesen hagyták el szülőföldjüket a jobb megélhetés reményében. Nagyvárosokba költöztek, és ott gyökértelenül tengődtek. Őket vették célba a baloldali eszmék hirdetői. A történelem megismételheti önmagát?
– A történelem nem ismétli önmagát, csak hasonló helyzeteket teremt. A Prohászka-kori világ a maga liberalizmusával sok mindent sutba vágott a múlt értékeiből, mégis volt ennek az eszmének is nemzeti vonulata. Napjainkban azonban már csak az anarchista liberalizmus következményeivel találkozunk, amelynek előfutára volt 1918-ban az októberi fordulattal Károlyi Mihály, majd a Tanácsköztársaság. Ma eljutottunk odáig, hogy eszmék nélkül él a társadalom, kihunytak a nagy ideológiák; nem maradt más, csak a fogyasztás, a fiziológiai örömök, ami – napjaikban ez egyértelműen látszik – csődbe viszi a világot.
– Sok választja el az emberiséget a teljes kiüresedéstől és attól, hogy ezt felismerve a hit felé forduljon?
– Nem lehet a társadalmat jobbá tenni, ha nincs egy kötelező, az államhatalom által is támogatott erkölcsi javítási szándék.
– A szándékon kívül mi hiányzik a jelenlegi politikai elitből?
– Rátermettség, emberi tartás és az általános becsületesség. Persze vannak olyanok, akikben még élnek ezek az erények.
– Szüksége lenne az országnak – becsületes politikusokon kívül – egy Prohászka Ottokárra is. A sorrend rossz talán, hiszen az emberek többsége emelte a hatalomba a jelenlegi elitet. Először tehát a társadalom morális állapotán kellene javítani?
– Az igaz keresztények mindig kisebbségben lesznek a világon, erre Prohászka is rájött. Felismerte, hogy az emberek mindig a kisebb ellenállás irányába mennek. Amíg világ a világ, a szórakozóhelyeken mindig többen lesznek, mint például egy matematikaklubban vagy a templomokban. Az emberek többsége nyilván vallásos lenne, ha az csupán annyiról szólna: hiszed-e, van Isten, és további következménye nem lenne vállalásának. A hívekkel szemben azonban elvárások vannak: az egyház kétezer éves múltja, a kinyilatkoztatások igazsága. Az emberek általában azt fogadják el, amit készen kapnak. Ma a televízióból az élvezetek hajhászása, az örömszerzés, az anyagi javak hajszolása mint cél jelenik meg az emberek számára. Nincs helyük a példás életet élő családoknak, azoknak, akik képesek más utat járni, mint az úgynevezett fogyasztói társadalom tagjai. Ha a mai világ fő célja a gyönyör, akkor állítsuk elő mindenféle formában, egészen az eutanáziáig, így mondja Olivier Clement ortodox teológus. Amikor vége van a gyönyörszerzésnek – kábítószer, szex –, a fogyasztásnak, jöjjön a kegyes halál, az eutanázia, hogy ne kelljen az embernek szembenéznie a betegágyon való kínlódással.
– Eldobatja az utolsó lehetőséget is a bűnbocsánatra?
– A legyőzhetetlen tudatlanság ide vezet.
– Van visszaút innen?
– Az európai kultúrának, amelynek a kereszténység szerves része – bár ezt sokan igyekeznek elvitatni –, már nem sok ideje van hátra. Rövidesen az európai kultúrájú ember kisebbségbe kerül. Ezzel nyűglődik Németország és Franciaország, az iszlám idegen kultúrájával, ami csak zsákutca lehet. Az iszlám mindaddig, amíg el nem nyeri a hatalmat, mindig demokratikus jogokra hivatkozik, de ott, ahol már többségben van – például Törökországban –, egyre nehezebb a sorsuk a keresztényeknek. Európa nem ébredt fel időben, ahogy Magyarország sem, nekünk is meg vannak a problémáink.
– A cigánykérdésre gondol?
– Nevezzük nevükön a dolgokat! A cigányság kérdése óriási probléma. Egészen más életmódot folytat, mint mi; ha nem integráljuk, nyelve és az életszereteten alapuló kultúrája megőrzésével, nem tudjuk feloldani a magyarság és a cigányság közötti feszültséget. Az egyháztól sokan várják, hogy megoldja a cigánykérdést. Hogyan? A hittan délutáni foglalkozás lehet a legtöbb iskolában, esélyünk sincs, hogy elérjük így a gyerekeket.
– A vallás lenne az integráló erő?
– Aggasztó, hogy az a félelemmel vegyes tisztelet a szent dolgok iránt, amely korábban megvolt a cigányságban, ma kiveszőben van. Kiskunhalason a közelmúltban két Mária-szobrot is összetörtek cigány gyerekek. Elérte a cigányságot is a fogyasztói szemlélet, és materialistává teszi. Az iskolázatlan, rossz körülmények között élő munkanélküliek tömegének nem adományokat kell adni, hanem szigorú feltételek közt tanítani kell, és munkához juttatni.
– Vidéken százával zárták be a kisiskolákat és kényszerítették iskolások tízezreit, hogy közeli városokba ingázva tanuljanak. Az iskolarendszerből a bejárás miatt elsőként a cigány gyermekek esnek ki.
– Az iskolában már nem csak oktatni, nevelni is kellene. Napjainkban az ötödik osztályban kezdik olvasni tanítani a gyerekeket. A fiatalok többsége öt mondatot nem tud papír nélkül elmondani, az iskolában nincsenek memoriterek. Nem beszélve arról, hogy tanítónak lenni közveszélyes foglalkozás. Ha nem a többször megbuktatott, túlkoros gyerek veri meg a pedagógust, akkor bejön a hasonló gondolkodású szülője, és ő támad a nevelőre, miközben a társadalom ezt ölbe tett kézzel nézi. A fegyelmezési eszközöket kivették a pedagógusok kezéből, a családi életre nevelés csak arra korlátozódik, hogyan kerüld el fiatalon a teherbe esést.
– Az egyházi iskoláknak sikerült megőrizniük az oktató-nevelő, értékközvetítő szerepüket?
– 1989 őszén a katolikus egyház a padlóról kelt fel. Nyolc iskolánk volt, a pedagógusokat nem engedték templomba járni. Nem voltak olyan tanítók, tanárok, akik ebben a szellemben nevelődtek, mert a régiek meghaltak. Attól még, hogy átvettünk egy iskolát, és az állami címer helyére kereszt került, az emberek belül nem változtak meg, ehhez idő kellett. Hátráltatja a fejlődést, hogy kevesebbet kapnak a kiegészítő támogatásból a nálunk nevelkedő gyermekek, mint az állami intézményekben tanuló társaik. Nehezíti a helyzetünket, hogy a rendszerváltoztatáskor visszakaptunk a kommunizmus idején elkobzott épületeket azzal a feltétellel, hogy ugyanarra a célra kell használnunk, mint az államosítás előtt. Miből tartsuk fönn ezeket az épületeket, Mari néni perselypénzéből? Az egyházak a környező országok mindegyikében visszakapták földjeiket is, amiből megtermelték az iskolák, a kórházak, az öregotthonok fenntartásához szükséges pénzt. Magyarországon ez a lépés elmaradt. Prohászka szellemében én nem a feudális egyházat kívánom vissza, hanem intézményeink fenntartásához az igazságosságnak megfelelő állami támogatást, ha azok közfeladatot látnak el, vagy az elvett tulajdon arányában járadékot. A nehézségek ellenére mégis optimista vagyok, mert tudom, hogy évről évre nő azoknak a szülőknek a száma, akik gyermekeiket egyházi intézményekbe íratják be.
– Hogyan tudja elviselni ezt a kiszolgáltatottságot, korlátolt mozgásteret kalocsai érsekként a könyvtár, kórház és iskolaalapító elődök árnyékában?
– Hozzászoktam diákkoromtól, hogy a hatalom büntette a vallásosságot. Két évig voltunk katonák, és olyan századba osztottak be bennünket, ahol a börtönviseltek voltak. Papnövendék koromban nagy mennyiségű könyvet vittünk Erdélybe társaimmal, és lebuktunk. Egyik rendőrségről a másikra jártam, rendszeresen kijártak hozzám, egészen 1989. december 7-éig. Nem volt útlevelem sem. Hívő emberként másként állok ezekhez a dolgokhoz is, mint akinek nincsen hite. Ott van az íróasztalomban a végrendeletem, ha megyek le az érseki kriptába, tudom, hogy ide fognak majd temetni, mégsem tragédiaként élem meg mindezt, hanem valami újnak a kezdeteként. Ha holnap jön a behívó, megyek.
– Boldog?
– Nekünk, hívő embereknek óriási ajándékunk, hogy nem vagyunk mindig boldogok, de sosem vagyunk boldogtalanok. Kopp Mária egy kutatás eredményére hivatkozva megjegyezte, a vallásos emberek derűsebbek, kiegyensúlyozottabbak, és tíz évvel tovább élnek embertársaiknál. Ez önmagában is a mi hasznosságunkat mutatja.
