Ádvent legfőképpen a remény spirituális időszaka – XVI. Benedek szentbeszéde ádvent első vasárnapjának vesperásán
Képgaléria
Ádvent első vasárnapjának vigíliáján, szombaton délután öt órakor a pápa a nagy számban egybegyűlt hívekkel együtt a vesperást imádkozta a Szent Péter bazilikában.
„Ezzel az alkonyati szertartással új liturgikus év kezdődik, és belépünk annak első időszakába, az Ádventbe” – a pápa ezekkel a szavakkal kezdte homíliáját.
A szertartás során elhangzott olvasmányban Szent Pál apostol a tesszalonikai hívekhez írt első levelében „eljövetelről” beszél. Görögül ez a szó parusia, latinul pedig adventus. Közösen elfogadott fordítás szerint Szent Pál arra hívja a tesszalonikai híveket, hogy „legyenek feddhetetlenek Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig”. Ám az eredeti szövegben a „parous” szó szerepel, mintha Jézus eljövetele nem annyira a jövőnek egy meghatározott pontja lenne, hanem spirituális hely, amelyben már a most is járunk. Valójában éppen ezt éljük át a liturgiában: jelenvalóvá tesszük a misztériumot – vagyis ez esetben Jézus eljövetelét – úgy, hogy benne járunk, teljes megvalósulása felé haladunk, amely az idők végezetén következik be, de máris merítünk megszentelő erényéből, hiszen az utolsó idők Krisztus halálával és feltámadásával már megkezdődtek. Az a szó, amely a legteljesebben összefoglalja ezt az állapotot, vagyis amikor várunk valamit, aminek el kell jönnie, de amit már most sejtünk és előre megízlelünk, az a reménység. Ádvent valóban legfőképpen a reménység spirituális időszaka, amelyben az egész egyháznak a reménnyé kell válnia önmaga és a világ számára. Isten egész népe útra kel e titok vonzerejében: az eljövő Isten és arra hív bennünket, hogy induljunk el felé. Tegyük ezt elsősorban a remény és a várakozás egyetemes formáján, az imán keresztül, amelyet főként a zsoltárok, azok az emberi szavak fejeznek ki, amelyeket maga Isten helyezett és helyez ma is a hívők ajkára és szívébe.
A zsolozsma első hetének első vesperásának első zsoltára így hangzik: „Uram hozzád kiáltok, siess segítségemre, halld meg szavamat, amikor hívlak.” Ádvent kezdetén ezek a szavak új színbe öltöznek, mert a Szentlélek megszólaltja bennünk ezeket újból és újból, az Isten és az emberek ideje között zarándokoló egyházban. A zsoltár invokációjában visszhangra lel minden igaz ember könyörgő szava, mindazoké, akik súlyos veszélyben vannak, de az egyház kiáltása is, a szentségét és feddhetetlen integritását fenyegető fondorlatok között. Az ádventi vesperás tömjén füstje az imádság és az Isten felé emelkedő emberi szívek jelképe.
Az egyházban ma már nem ajánlunk fel anyagi javakat, amint az a jeruzsálemi szentélyben történt, hanem az imádság lelki adományát kínáljuk fel, egységben Jézus Krisztus imájával, aki egyszerre áldozat és az új és örök szövetség Főpapja. A misztikus Test kiáltásában felismerjük magának a Főnek a hangját: Isten Fia hangját, aki magára vette próbatételeinket, kísértéseinket, hogy megajándékozzon bennünket győzelmének kegyelmével. Fogjuk meg Mária anyai kezét, hogy ő vezessen minket és lépjünk be örömteljes szívvel Ádvent kegyelmi időszakába, amelyet Isten ajándékoz Egyházának és az egész emberiségnek. Az egyház pedig váljon a reménység jelévé és eszközévé minden ember számára.
