DR. BÁBEL BALÁZS METROPOLITA: VIGYÁZZUNK, VIRRASSZUNK, VÁRAKOZZUNK, AZ ÚR ELJÖN!
Krisztus király vasárnapjával zártuk az előző egyházi évet, advent 1. vasárnapjával kezdjük az újat. Krisztus király sok mindenben különbözik a világ uraitól, többek között abban, hogy ők a földi lét után eltűnnek. Krisztus azonban mindig jön. Sohasem válik múlttá. Erre figyelmeztet az egyházi évvel kezdődő advent, hogy találjunk bennünket készen a mi Urunk.
Az idő hármas kiterjedése sűrűsödik össze a ránk következő négy hétben. Visszaemlékezünk a Krisztus születése előtti időkre, amikor Isten Fia első eljövetelére várakozott az emberiség, különösen az Ószövetség népe. Ugyanakkor a mai evangélium tanítása szerint előretekintünk a történelem végkifejletére, amikor Krisztus másodszor eljön.
Mindezt a mában éljük meg, egész életünket betöltő várakozásban. Mindig várakozunk ez éltet bennünket. Már a pogány bölcs Herakleitosz is megállapította, hogy mindennap megszűnik valami, ami miatt az ember szomorkodik, és mindennap születik valami új, ami miatt érdemes élni és küzdeni.
Aki vár, reménykedik: az élet legapróbb dolgaiban éppúgy, mint a legnagyobbakban. A sorbanálló ember is reméli, hogy nem hiába várakozik. Az évekig fogságban lévő reméli, hogy kiszabadul. Az adventi várakozás arra készít fel bennünket, hogy akkor is van kit várni, ha a földön már számunkra nem születik új, amiért érdemes élni és küzdeni. Mindez szorosan kapcsolódik a hittel.
Márai Sándor írja önéletrajzi visszaemlékezésében (Föld, Föld!...) egy házmester özvegyéről, aki az ostrom alatt maga temette el elesett férjét. Megjegyzi róla: „Nem tudott sírni, mint ahogy sok ember - amikor kiderül, hogy az életnek nincs semmiféle értelme -, elfelejt sírni. Az emberek addig sírnak, sopánkodnak, amíg azt hiszik, az életnek van valamilyen értelme.” Pár lappal odébb pedig az egész társadalomról megállapítja: „… a háború után mindenki várt Godot-ra. És Godot nem jött. Hol pusztult el? A munkatáborban vagy a csatatéren, vagy pincében? Vagy az árulás kazamatáiban, a gyávaság poshadt-bűzödt vermeiben?... Az emberek megértették, hogy nincs kire és mire várni és gyűlölni kezdtek. (Talán nem fölösleges megemlíteni, hogy Beckett abszurd tragikomédiájából kölcsönzi a gondolatot, amelyben az emberek értelmetlenül várnak Istenre az élet szemétdombján.)
Aki Istenben hisz, tudja, hogy el kell számolnia, és aki Istenre vár, szeretni kezd és nem gyűlölni. Nem találkozik a két oldalról fúrt alagút, ha nem a szeretet az iránytűje.
Mai evangéliumunkban Jézus erőteljes szavakkal felhívja a figyelmünket, hogy vigyázzunk, virrasszunk és így várakozzunk. Ez elsődlegesen nem a nemalvást jelenti, bár a keresztény önmegtagadó gyakorlatok közé sorolták a virrasztást, ezért is tartják a roráté miséket a megszokottnál korábban, hajnalban. Ez a virrasztás a lelkiismeretnek és a szívnek a tisztaságát jelenti, költőien fogalmazza meg az énekek énekének a szerzője: „aludtam, de a szívem virrasztott.” /5,2/ Mit jelent a szívnek a virrasztása? Az a fajta készenlét, amelyik mindig Isten akaratát keresi az éppen mostban, ezért az ilyen embernek a legfontosabb pillanat a mostani, a legfontosabb ember számára, akivel éppen beszél, a legfontosabb tette a szeretet. Ennek hűséges megtartása csak Isten kegyelmével valósítható meg, mert az élet legnagyobb kísértése nem a különböző szenvedélyek rabságába való esés, hanem az, hogy éljünk magunknak és legyünk önzővé, mert ilyen ez a világ is. Jézus külön figyelmeztet bennünket a gonoszság elhatalmasodásával sok szívben kihűl a szeretet, de aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. /Mt 24, 14/.
Kell –e mondanunk, hogy a gonoszság elhatalmasodott a világban? Pilinszky azt írja korunkról, hogy a gonoszság a botrányig fokozódott. A régi korok embere is elkövette a bűnt, de a bűnt bűnnek mondta és nagyon sokszor tanújelét adta az őszinte bűnbánatnak és a vezeklésnek. Ma azt tapasztaljuk, hogy a jóra azt mondják, hogy rossz, a rosszra pedig, hogy jó. Az élet elleni bűntetteket az egészséges lelkületű ember szörnyűségesnek tartja, de megdöbbentő módon már az abortusz nem tartozik az életellenes bűnök közé sokak számára. Van rá példa, hogy a jövő nemzedékéért felelős emberek a nagycsaládok pártfogása helyett az abortuszt propagálják. Az agresszív és deviáns viselkedésű gyermekek igazi jó útra térítése nem oldható meg a bűnüldözéssel, de értéksemleges iskolában hit és erkölcsi nevelésről hallani sem akarnak. Erkölcsi nevelés nélkül a tudás alapú társadalom okos bűnözőket képez ki. A pedagógust, aki az egyik legáldozatosabb munkát végzi, vagy a diák vagy a szülője veri meg.
Mozgalmat indítanak a családban lévő erőszak ellen, s ugyanakkor rombolják a család ősidőktől meglévő formáját a médiák segítségével, még a család fogalmát is megkérdőjelezik és a családdal egyenrangú közösségnek akarnak feltűntetni minden más emberi együttélést. Már milliók élnek mély szegénységben országunkban, sokan a gyógyszereket sem tudják kiváltani, miközben az ellopott közvagyonból milliárdosok lesznek némelyek.
Tudjuk, hogy védeni és óvni kellene környezetünket, de felmentést kapnak a tolvajok és a rongálók, hogy ők csak megélhetési bűnözők, ezzel intézményesítik a bűnözést. És még sorolhatnám tovább.
Ebben a világban erős a kísértésünk arra, hogy belefáradjunk a jótettekbe és elfásuljunk minden gonoszsággal szemben és hasonuljunk a többi ember gondolkodásához.
Mit jelent tehát a virrasztás? Mit jelent a karácsonyi készület? Először is karácsony igazi lényegére való odafigyelés, hogy Megváltó Istenünk kegyelme jelent meg Jézus Krisztusban, akinek születési ünnepére készülünk. Valahol már ezt is szeretnék elfelejteni „téli fény ünnepévé” tenni Jézus születésének az ünnepét, nehogy megsértsük mások érzékenységét. Közben a kereskedelem a reklám özönével vásárlási kampányra ösztönöz bennünket. Az advent jelzi, hogy a végidő utolér bennünket, amely Jézus megtestesülésével vette kezdetét, és ez beletorkollik az utolsó napon történő visszaérkezésbe. Ebben a köztes időben élve kell virrasztanunk és várakoznunk. De miképpen tegyük ezt? Az egyébként is szükséges feladataink összeszedettebb, jobb végzését jelenti. Ha imádkozunk, legyünk figyelmesebbek. Ha munkát végzünk, lelkiismeretesebbek. Nehéz embertársainkkal szemben türelmesebbek, a fásultságokat okozó feladatokban szolgálatkészebbek. Így a készenlét a maga nagyszerű kétértelműségével jelenti a naprakészséget, és jelenti azt, ha bármikor eljön az Úr, a minden ember számára világvéget jelentő halálban készen találjon bennünket. Így az advent nem pusztán a liturgia játéka lesz, nem egy körforgás vagy visszaemlékezés csupán, hanem Krisztusra való várakozás, úgy ahogyan Ő élt, „körüljárt jót cselekedvén”/ApCsel 10,38/. Hogy mi is ezen az úton olyan élethosszra juthassunk el, melynek teljessége a Krisztussal való azonosulás, amelyről az idős Szent Pál önmagára vonatkozóan már ezt mondta: „élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem” /Gal 2,20/.
Krisztus születésére való készület egyszerre ajándék és feladat. Isten kegyelme megörvendeztet bennünket, hogy átélhessük a megtestesülés ünnepét, és feladat, hogy lelkileg igényes adventünk legyen. Itt az alkalmas idő.
Amen.
