Július 17. szerda, Elek, Endre
Hírek, események 2009. szeptember 8. 16:18

Dr. Bábel Balázs: gondolatok a szakrális művészetek hetére

Képgaléria
Immár harmadik alkalommal rendezi meg az Ars Sacra Alapítvány szeptember 18. és 27. között a Szakrális Művészetek Hete programsorozatot a Kulturális Örökségnapokhoz kapcsolódva. Idén Kecskemét is bekapcsolódik a programsorozatba a Porta Egyesület Katolikus Munkacsoportjának koordinációja alatt. A Szakrális Művészetek Hete azonban nem csak a hívő emberekhez szól. Minden művészetet kedvelő, a szépre nyitott és azt igénylő jóérzésű érdeklődőt szeretettel várnak a térítésmentes tárlatvezetéseken, kiállításokon, előadásokon, hangversenyeken. Hallgassák meg dr. Bábel Balázs érsek atya gondolatait erről a programsorozatról; beszéde ma délelőtt, a Magyar Nemzeti Múzeum Széchenyi Termében hangzott el.
Az emberi alkotótehetség egyik ősi, új szellemi szintet teremtő megnyilvánulása a művészet. Alanya a művész tárgya az igaz, szép és jó. „Senki nem képes jobban megérezni abból a pátoszból, mellyel Isten a teremtés kezdetén nézte alkotásait, mint a művészek, akik a szépség alkotómesterei” (II. János Pál). Isten létbe hívta az embert, s feladatul adta neki, hogy művész legyen. A teremtett világot formálja. A teológia régi és újonnan felfedezett megállapítása, hogy az Isten lényegéhez a szépség is hozzátartozik. Szent Ágoston a vallomásokban írja: „Ó örök igazság. Ó igaz szeretet! Ó szeretetreméltó örökkévalóság… Bölcsességed révén mindent teremtettél, örökkön új szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem.” (Vallomások) Korunk nagy teológusa Hans Urs von Balthasar, aki egyébként színházi dramaturgból lett pappá, hatalmas teológiai trilógiáját: Herrlichkeit – Dicsőség, Theodramatic- az isteni dráma, Theologic - az isteni logika szépség égisze alatt írta meg. A Dicsőség – Goethe szemléletére támaszkodva – a szép megpillantásaként és érzékeléseként értelmezett esztétikát a teológia szívébe vonja, minthogy a szépség a jóságot és az igazságot meghaladó módon ragyogásával az embert önmagán átemelve Istenhez vezeti, ám úgy, Isten szentháromságos szeretetét a maga szépségében nem okoskodhatja ki magának az emberi ész, csak hálatelten elismerheti, amikor megmutatkozik” (Teológusok lexikona). A II. Vatikáni Zsinat többszörösen foglalkozott a művészetekkel, és a zsinat befejeztekor ezt a fölhívást intézte a művészekhez: „a világnak melyben élünk szüksége van a szépségre, hogy kétségbe esésbe ne sodródjék. A szépség, éppúgy mint az igazság örömet olt a szívbe, és drága gyümölcs, mely ellenáll a mulandóságnak, nemzedékeket köt össze és kapcsolatot teremt a csodálatban.” A kereszténység kezdetben azzal a művészettel találkozott, mely a klasszikus világ érett gyümölcse volt, annak esztétikai értékeit fejezte ki és értékeit adta tovább. A hit a keresztényektől a művészet terén éppúgy megkívánta a megkülönböztetést, mint az élet és a gondolkodás kérdéseiben. E különbségtétel tiltotta az automatikus átvételt. A keresztény ihletésű művészet ezért szinte észrevétlenül kezdődött, olyan új jelek és szimbólum gyűjtemény (hal, kenyér, pásztor, pálma, koszorú, szőlőtő, élet fája, élő víz szarvasokkal, hajó, tau kereszt, Jákob csillaga, pelikán, főnix, páva, bárány, stb.) születésével, melyekkel a hívők főleg az üldöztetések idején fel tudták ismertetni magukat és igazolni tudták egymást. A gyakorlati szempontok mellett ezek a jelek egy új művészet alapjai lettek. Az is elgondolkodtató, hogy az Ószövetség kép tilalma nem engedte az Istenábrázolást, és a kereszténység nagy merészséggel megtette ezt, mivelhogy a teremtés kezdetén azt olvassuk a szentírásban, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Az isteni Ige emberként való megjelenése is felbátorította a keresztény alkotókat, hogy a Jó Pásztort ábrázolják a katakombák falán és az „Orante” – a kitárt karú imádkozó embert. Damaszkuszi Szent János mondása: „ami beszéd a fülnek, az a kép a szemnek”. A művészet teljességében megjelent már a kezdetekkor is, hiszen nemcsak a festmények, szobrok, épületek, hanem a zene, (gregoriántól a polifon zenén át a nagy zenekari misékig) s ugyanígy az irodalom, költészet a művészet által lett teljessé. Nagy Szent Vazul mondása: „csüngjetek a költőkön, mert ők ki tudják fejezni azt, amit az átlag ember csak érez, vagy gondol” és korunk költőjének Pilinszkynek a megállapítása: „minden nagy irodalmi mű az evangélium átirata”. Ezért írta II. János Pál pápa a művészeknek szóló levelében (1991) a művészet hidat képez a vallásos élményhez. Ezért az egyháznak mindig szüksége van a művészekre és a művészetre, de fordítva is elmondhatjuk, mert elismerve más nagy világvallásokban is megmutatkozó művészi értékeket, a Szentírás és a teológia kifogyhatatlan forrása a művészetnek és a szépségnek. A festészet az egyházban kezdetben a görög festészettel szemben nem az időben múlandó megörökítését, rögzítését szolgálja, mintegy versenyre kelve a természettel, hanem az időn túli megjelenítését. Ezért is maradt el kezdetben a klasszikus művészet mögött. Tehát nem utánzás, hanem megjelenítés volt a célja, a kép itt több, mint a látható valóság, de kevesebb, mint a láthatatlan igazság. A kép jel marad, nyitva marad a metafora és allegória felé – pl. a kereszt – a Megváltó személyével azonosul. Koronként a jelentésük változhat, a liturgiában továbbélnek a díszítésben. A IV. századtól kezdődő művészet alapvető tárgya Isten dicsősége, a képzőművészet igazolja, hogy a kereszténység nem egyszerűsíthető az írott vagy könyv vallás fogalmára, műalkotásai rá vannak utalva a bibliára, de nem vizuális függelékei, hanem eszközök a kinyilatkoztatás továbbadására. (Biblia pauperumok) A keresztény képzőművészetben központi szerepet kapott Jézus ábrázolása (egy tanulmányban a Jézus kép fejlődése) az egyház kétezer éves életében azt emeltem ki, hogy a teológiai fejlődéssel korrelatív volt a művészeti megjelenés. Az ókorban a Jó Pásztort a bizánci korban a Pantokratort (világ ura) festették meghatározott szigorú szabályai szerint az ikonfestésnek, rajta kell lenni az Istenre való utalásnak w on – „Aki van”, a ruházat színeiben a piros az alsó ruhája az örökös Istenségét, a kék palástja a felvett emberségét jelenti. Sőt még a szakáll is tartozéka, ami csak barna lehet, hiszen az Atyáé ősz. Később a kora középkorban a szenvedő Krisztus kerül középpontba, megjelennek a feszületek, jelen tudásunk szerint a kölni dómban őrzik a legősibbet. A kora reneszánszban Szent Ferenc hatására az ember-Krisztusra koncentrál a művészet, a gyermek Jézust a jászolban előszeretettel ábrázolta. A humanizmus reneszánsz művészete sokszor már csak a teológiai témát örökítette meg, egyre kevesebb szakralitással. Az önkifejezés divatos szóval az önmegvalósítás eszköze lett. Szemben a középkor névtelen alkotóival, akik ugyancsak elsőrendű alkotásokat készítettek. Babits verse a Pszichoanalízis Krisztiana megörökíti ezt az alázatos lelkületet. „Hallottunk ájtatos régi faragókat, /kik mindent egyforma türelemmel róttak, / nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem/ tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.” Minden korra érvényes, hogy a szakrális művészet nemcsak téma, ecset, vászon és festék kérdése, hanem lelkületé is. Ezért mondta az egyetlen szentté avatott festő: Fra Angelico: „ha valaki meg akarja festeni Krisztust, együtt kell élnie vele”. Az újkori festészetben hasonlóan a felvilágosodás gondolkodásából kiirtottak mindent, ami ellentmond a felvilágosodás szellemének, ezek a Krisztus ábrázolások már nagyon közel állnak egyfajta polgári profanizált Krisztus megjelenítéséhez, aki kezében lámpával vigyáz és figyel az ember erkölcseire. Az újkor tömegtermelése pedig lehetővé tette a szentimentális és giccses konzumtermékeket, amelyek elveszítették szakralitásukat templomi lobogókon, és olykor festményeken, ezért mondja Huysmans: „a szenthelyeken a giccs az ördög bosszúja”. Minden igazi művészetre így a keresztény művészetre is alkalmazható Schopenhauer megállapítása: „a műalkotás olyan, mint a nagyúr, meg kell állni előtte, meghajolni és várni, hogy megszólítson.” Az is egy külön tanulmányt igényelne, ahogyan a festők megjelenítik Szűz Máriát már az ókorban is, a keleti egyházban mindig elválaszthatatlanul Jézustól, a latin egyházban egyedülálló Madonna képek is vannak. A valóságnál sokkal sűrítettebb női szépségek ábrázolásában - amint Praxitelész szobrai az ókorban több emberből ihletet, szépségből születtek - ugyanúgy voltak a Madonna festők is, amit Tiziano meg is vallott, sok női szépséget ötvözött össze Szűz Mária képén. Az utolsó évszázadok új szellemi légkörében, melyben a társadalmak egy része látszólag közömbössé vált a hittel szemben, sem halt ki a vallásos művészet. Bár sok művész kevésbé érdeklődik a vallásos témák iránt, bizonyos távolságot alakít ki a művészet és a hit világa között. Újra meg újra feltör a vallásos élménnyel együtt a művészi megjelenítés. Amikor a gazdaság láthatóan már nem tud választ adni az ember kérdéseire, és az egyes ember eltelik az egydimenziós léttel, akkor az Isten képére teremtett lénye kiált a transzcendencia után. Amikor az oktatásból kihagyják a képzőművészeti tárgyak oktatását, lecsökkentik a zene, és az irodalom tanítását, akkor vele párhuzamosan láthatjuk a fiatalság céltévesztettségét, deviáns viselkedéseit, és lelki betegségét és a bűnözés egyre alacsonyabb korra való leszállását. Hiszen az esztétikai érzés felemel, nemesít, katarzist ad, közösséget teremt (szépen éneklő templomi közösség) vonzóvá teszi az igazságot (Paul Claudel megtérése), megsejteti az eszményeket és a természetfölötti világot. A művészet, benne a szépség távol áll a mai kor pragmatizmusától, hasznosságtudatától, hiszen valamiként mindig érdek nélkül tetszik, de nem egy lelki érdek nélkül. Még az ókorban írta Nagy Szent Makariosz: „a lélek, akit megvilágosít Krisztus arcának elmondhatatlan szépsége és ragyogó dicsősége, betelik a Szentlélekkel … egészen szemmé, egészen fénnyé, egészen arccá válik”. Forrás: Dr. Bábel Balázs érsek

Kövessen minket a Facebookon is!

Címkék: Wojtyla Ház Szenteste Alapítvány