A holokauszt áldozataira emlékeztünk Kecskemét főterén
Képgaléria
Január 27-én emlékezünk az Auschwitz-Birkenau haláltáborok 1945-ös felszabadításának 65. évfordulójára. Fejet hajtunk a 11 millió ártatlan áldozat sírjánál; a haláltáborokban megölt, megnyomorított testvéreinkre. Egyben emlékezünk azokra a személyekre akik életük feláldozásával mentették a zsidó embereket a kínhaláltól.
A Porta Egyesület ezért ma - az auswitzi lágerek fölszabadítása emléknapján, a hagyományok szerint - közös megemlékezést tartott az Izraelita Hitközséggel. A mementó helye most is a Barátok temploma mellett fölállított, P. Károly Bernát ferences atya nevét őrző emlékkő volt. Arra az 1323 kecskeméti testvérünkre emlékezünk, akiket a háború ideje alatt hurcoltak el a gettókba, és a haláltáborokba, illetve arra a neves ferences szerzetesre, aki bátran kiállt a halálra ítéltekért.
A megemlékezésen részt vett a Dr. Feldmayer Péter a MAZSIHISZ elnöke, a Kecskeméti Zsidó Hitközség számos képviselője, Kecskemét város polgármestere és a Ferences Imaközösség.
A megemlékezést Farkas P. József Úr nyitotta meg. \"Hatvanöt év telt el azóta, hogy az auschwitz-birkenaui haláltábor foglyai visszanyerték szabadságukat. - kezdte a beszédét - Ezen a napon meg kell emlékeznünk azokról a milliókról, - köztük tisztességes, becsületes kecskeméti polgárokról is - akiknek önhibájukon kívül embertelen szenvedéseket kellett elviselniük, akiket kivégeztek a gázkamrákban és a krematóriumokban. Meghajtom fejemet mindazok elôtt, akik végigszenvedték a gonosz misztériumának eme megnyilvánulását.
Senki közönnyel nem illetheti a soá tragédiáját.
Egy egész nép módszeres kiirtására tett kísérlet árnyéka vetül Európa és az egész világ történelmére; olyan bûntett ez, amely örökre sötétbe borítja az emberiség történelmét. Szolgáljon napjainkban és a jövôben intô szóként: ne engedjetek, engedjünk azon ideológiáknak, amelyek faji, bôrszín, nyelvi és vallási alapon kísérlik meg sárba tiporni az emberi méltóságot.
- idézte II. János Pál pápa híres szavait.
Miért kell imádkoznunk ma az emlékezés perceiben?
- kérdezte. - A mártírok és szentek közbenjárásért, hogy béke legyen itt a földön. Folyamatosan imádkozzunk és reménykedjünk, hogy végül gyôzedelmeskedjen az emberi méltóság, és hogy minden férfi és nô szabadon kutathassa az igazat, s az erkölcsi rend és a közjó határain belül véleményét kinyilváníthassa.
Miközben Auschwitz áldozatairól emlékezünk, nem hagyhatom szó nélkül, hogy az elmondhatatlan szörnyûségek közepette hôsi példák is akadtak a jóra. Nem kétséges, sokan voltak, akik szellemi szabadságuk birtokában nem csupán elviselték a szenvedést, de kimutatták szeretetüket börtöntársaik, mi több, kínzóik iránt. Vagy mint a mi Bernát atyánk, mentették a menthetőt, az életeket, a zsidó testvéreket. Sokakat Isten és embertársaik szeretete vezérelt ebben; mások a legmagasabb szellemi értékeket tartották szem elôtt. Viselkedésük tanúságtétel egy olyan igazság mellett, amely a Bibliában jut gyakorta kifejezésre: habár az ember képes a rosszra, sôt idônként a határtalan rosszra is, azért soha nem a rosszé az utolsó szó. A szenvedés mélységes mélyén diadalmaskodhat a szeretet. Ennek a szeretetnek a kecskeméti vagy éppen az auschwitzi megnyilvánulásait soha nem szabad feledni. Annak mindig fel kell ráznia lelkiismeretünket, meg kell oldania konfliktusainkat, és ösztönöznie kell a béketeremtést.
Az áldozatok tragikus szenvedéseire nem azért kell emlékeznünk, hogy feltépjük a fájdalmas sebeket vagy hogy gyûlöletet vagy bosszút szítsunk, hanem hogy megadjuk a végtisztességet a halottaknak, szembenézzünk a történelmi realitással, de mindenekfölött azért, hogy tegyünk róla: ezek a szörnyû események felhívják kortársaink figyelmét közös történelmünkért érzett felelôsségükre. Soha többé, a világnak egyetlen pontján se tapasztalják meg azt az emberek, amit ezek a férfiak és nôk, akiket hatvanöt esztendeje gyászolunk, itt illetve ott megtapasztaltak! - zárta bevezető gondolatait a porta alapítója.
A megemlékezés Radnóti Miklós Nem tudhatom című versével folytatódott.
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”
A vers elhangzása után Mikus Sándorné a Ferences imaközösség vezetője emlékezett meg P. Károly Bernát atyáról. A ferences atya, és házfőnök, megpróbált élete kockáztatása árán is segíteni a szerencsétlen sorsú kecskeméti embereken. Ez a hősi helytállás sem menthette meg, hogy az ÁVÓS-korban, a vörös pusztítás időszakában ártatlanul megvádolják, megkínozzák és elitéljék. A börtönben halt meg. Igy lett a katolikus hit mártirja.
Ezt követően Róna Tamás a Mazsihisz Közép-magyarországi Régiójának vezető rabbija elmondta beszédében, hogy mennyi megaláztatásban volt részük az áldozatoknak a koncentrációs táborokban, testileg, és lelkileg. Mennyi kísérletet hajtottak végre rajtuk, amiknek semmi értelme nem volt. Beszédében hálát adott azoknak az embereknek, köztük P. Károly Bernát atyának is, akik próbáltak valamilyen módon segíteni a kecskeméti zsidó családoknak.
A megemlékezés Radnóti Miklós Himnusz a békéről című versével folytatódott.
„Nyarakra gondolunk, s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrű illatában
fáján akad a hullni kész dió!
s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak
száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!”
Ezt követően az emlékezés koszorúját helyezte el Kecskemét városa nevében Dr. Zombor Gábor polgármester úr. A Ferences Imaközössé és a Porta Egyesület képviselői is lerótták kegyeletüket. A megemlékezés közös imával zárult.
