xx
xx
Amor omnia sustinet – A szeretet mindent elvisel – ez a jelmondata Juliusz Janusz érsek apostoli nunciusnak, akit 15 éve szentelt püspökké II. János Pál pápa. Ebből az alkalomból kérdezte őt a Magyar Kurír az elhunyt szentatyáról, a magyarországi apostoli nunciatúra újjászervezéséről és a lengyel egyházról.
– Nuncius urat még II. János Pál szentelte pappá krakkói érsekként. Hogyan emlékszik rá?
– Sok régi emlékem van vele kapcsolatban. 1961-ben léptem be a szemináriumba, akkoriban nagyon szívesen látogatott meg minket Karol Wojtyła, szívesen vett részt az ünnepségeken, ahol lehetett egy kicsit viccelődni. Egy időben a szertartásmestere, ceremonáriusa voltam. Így közelről láthattam, hogy milyen egyszerűséggel mutatja be a szentmiseáldozatot. Könnyű volt vele együtt dolgozni, mert közölte: azt csinálom, amit mondotok. Egyházmegyéje vizitációjakor az én plébániámat is meglátogatta. Akkoriban 1500 papja volt a krakkói egyházmegyének, ő pedig az összeset név szerint ismerte. Igazi pásztor volt. A kommunizmus alatt bátorította a híveket, hogy tartsanak ki hitükben. Ő küldött engem Rómába, hogy egyházjogot tanuljak. Amikor arra járt, mindig kérte, hogy találkozzunk egymással. 1972-ben vagy ’73-ban még közösen mentünk el síelni is. Amikor pápává választották, már diplomáciai szolgálatban voltam. Amikor Rómába mentem, mindig meghívtak egy ebédre vagy vacsorára, amit most sokkal inkább értékelek, mint akkor. Két találkozót emelnék ki ezek közül: amikor Lengyelországban bevezették a rendkívüli állapotot és nem tudtunk hazamenni. Látható volt a pápán, hogy együtt szenved lengyel népével. Amikor pedig 1995-ben, miután kineveztek ruandai nunciusnak és püspökké szenteltek, a vele való találkozón éreztem aggódását Ruanda miatt, hiszen törzsi háborúk dúltak arrafelé. Szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen közeli kapcsolatban lehettem a Szentatyával. Még 2005 elején is, amikor már nagyon beteg volt, volt alkalmam találkozni vele. Most, hogy mindannyian szentté avatására várunk, elmondhatom, hogy számunkra már akkor is szent volt.
– Milyen speciális feladatai voltak akkor, amikor Magyarországon szolgált a kommunista diktatúra összeomlása után, II. János Pál 1991-es látogatása idején?
– Engem azért küldtek ide először ügyvivőként, hogy újjászervezzem a Magyarország és a Szentszék közt 45 évig szünetelő diplomáciai kapcsolatokat. Akkor Angelo Acerbit nevezték ki nunciusnak. Engem azt hiszem, azért küldtek ide, mert ismertem a kommunizmust, és így tudtam segíteni az új nunciusnak. Például én vásároltam meg ezt az épületet a Szentszék nevében. Nehéz időszak volt, a boltokban szinte semmit nem lehetett kapni, Budakeszin laktunk két lakásban, és egyszerre kellett azokat fenntartani és felújítani ezt az épületet. Ennek ellenére tíz hónap alatt rendbe tettük, és közben megszerveztük a Szentatya látogatását. 1991. augusztus 6-án beköltöztünk ebbe a házba, és augusztus 16-án már jött a Szentatya. Eközben elő kellett készíteni a győri és a váci püspök kinevezését is. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, II. János Pál pápa látogatása mély élmény volt, hatalmas lelkesedéssel fogadták az itteni katolikusok. Eközben tanúja lehettem a katolikus egyház megújulásának. Emlékszem, Erdő Péterrel, aki akkor a katolikus egyetem rektora volt, együtt mentünk Piliscsabára, hogy megnézzük, az orosz kaszárnyákból lehet-e egyetemet csinálni.
– Tapasztal valamit a hagyományos lengyel-magyar barátságból?
– Azt éreztem első ittlétem folyamán és most is, hogy rám nemcsak mint pápai követre tekintenek, hanem mint lengyelre is. Akkor még ráadásul ugye a lengyel pápa lengyel képviselője voltam. Szerencsésnek érezhetem magam, hogy itt lehetek. Nagy megelégedéssel látom azt is, hogy a magyar és a lengyel egyház között egyre intenzívebb a kapcsolat. Sokan jönnek papok, szerzetesek Lengyelországból Magyarországra, jelenleg negyvenen testvér és harminc nővér vannak itt, emellett pedig magyar papok is mennek Lengyelországba tanulni.
– Krakkóban minden templom tele van. Mi a titka a lengyel egyháznak?
– A népesség több mint 95 százaléka katolikus. A kommunizmus alatt óvatosabban támadták a szovjetek az egyházat. Persze a prímást nálunk is börtönbe vetették, de a lengyel parasztok megtarthatták a magántulajdonukat, így nem voltak annyira kiszolgáltatva a hatalomnak, és sokkal szabadabban elmehettek a templomba. A pap személye pedig – főleg a kisebb helyeken – végig megmaradt autoritásnak a közösség szemében. A szerzetesrendeket sem oszlatták fel, és nem zárták be a szemináriumokat. Persze a hatalom igyekezett zavart kelteni ott, ahol tudott. Például elvitték a szeminaristákat katonai szolgálatra. Kommunista szempontból azonban a végeredmény rosszabb voltak, mert amikorra letelt a szolgálat, ők újabb szeminaristákat hoztak magukkal. Nagy különbség Lengyelország és Magyarország közt, hogy Lengyelországban nem létezett a jus patronatus, a kegyúri jog. Magyarországon mindig volt kegyúr, aki gondoskodott a templomról. Lengyelországban viszont mindig az emberek segítségével építették a templomokat. A történeti okokon túl azonban mi azt mondjuk, hogy végső soron Lengyelország királynője, a częstochowai Szűzanya szabadított meg minket.
