Beer Miklós: Én is voltam hajléktalan
– 74 év hosszú idő, egyben nagy ajándék is. Miként tekintesz vissza eddigi életedre?
– Tavaly ünnepeltem az 50 éves papi szolgálatomat, ezekben a napokban pedig a püspökké szentelésemre emlékezem, amelyre 2000. május 27-én került sor. Már az is tizenhét éve volt, tizennégy éve vagyok a Váci Egyházmegye püspöke. Amikor ezekre a számokra visszatekintek, elkezdem csokorba szedni, felidézni azokat a véletlenszerű, de mégsem véletlen eseményeket, találkozásokat, azokat a személyeket, akiken keresztül az Úristen megajándékozott sok szép élménnyel, a személyes adottságaimmal, és formálta a szemléletemet, látásmódomat, alakította a hitemet. Ezekkel együtt gyakran eszembe jut gyerekkorom ellentmondásos, mégis csodálatos időszaka. A második világháború idején születtem, édesapám a háborúban meghalt, a hajléktalan létállapotot, a kitelepítést is megtapasztalhattam. Ezek olyan élmények voltak, amik hozzásegítettek, hogy talán jobban meg tudom érteni a mai társadalomban azokat a szülőket, akik egyedül nevelik a gyerekeiket, vagyok azokat a gyerekeket, akik csonka családban nőnek fel, vagy akik elvesztik az otthonukat – gondolok itt például a devizahitelesekre. Amit ma hátrányos helyzetnek hívunk, a küzdelem, a megpróbáltatás, ezt gyerekkoromban személyesen megtapasztalhattam, de vele együtt kaptam szerető hátteret is, amit édesanyám, nagymamám és a tágabb családom jelentettek és jelentenek mind a mai napig.
– Napjainkra fogalommá vált a neved. Ha bárkit megkérnek, hogy nevezzen meg egy püspököt, akkor sokan nagy valószínűséggel elsőként Beer Miklós nevét fogják mondani. Igazi Miklós püspökké váltál: adakozó, felkaroló, gyengék, szegények mellé odaálló pásztor lettél. Hogyan éled meg ezt a szerepedet, helyzetedet?
– Hálás vagyok a szüleimnek a névválasztásért. Nagypapámat is így hívták, keresztapámat is, ez tehát családi örökség is. De az évek alatt tényleg magamévá tettem, hogy Szent Miklós az én példaképem. Az a kedves, jótékonykodó püspök, és most már én is merem mondani, hogy "az öreg Miklós püspök". Papi életem során sok-sok szeretetet vissza is kaptam. Mindig érzékeny volt a lelkem a bajba jutott emberek felé, a gyászolók felé, a betegek felé, a cigányság felé. Itt van aztán a mai Európa nagy problémája, az otthonukból elmenekülő emberek. Azt hiszem, Ferenc pápát a jó Isten segítségemül küldte, hiszen tudok kire hivatkozni. Mivel az evangéliumot képviseli, talán nekem is szabad az evangéliumot ilyen módon hirdetni, képviselni. De újra és újra visszatérek megint oda, hogy a viszonzása annak az apró kis szeretetnek, amit én másoknak adok, az valami egészen csodálatos.
– Sajátos védjegyeddé vált az az önkritikus szemléletmód, ami a SZEMléleket is jellemzi. Úgy tűnik, a keresztények, katolikusok közül sokan nem igazán értik, miért van szükség arra, hogy bátran tükörbe nézzünk, merjünk megújulni, fejlődni. Mit üzennél azoknak, akik akár téged, akár Ferenc pápát kritikával illetnek emiatt?
– Egy "soha nem volt még világban" élünk, ezért a mai helyzetet nagy meglepetésként élem meg én is – sokan így vagyunk ezzel. Gondolok a globalizációra, a fogyasztói társadalom megbomlott értékrendjére, az ökológiai válságra, a népesedés óriási megnövekedésére. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom felfedezni, hogy nagy ajándékokat kaptunk a kommunista diktatúra évtizedei után. Ilyen ajándék például a reformáció 500 éves évfordulója: rácsodálkozhatunk, mennyi kincs van a többi keresztény közösségben, és végre meghallgatjuk egymást. Azért válaszolok ilyen messziről a kérdésedre, mert milyen jó lett volna, ha nem mulasztunk el félezer évet, ha öt évszázaddal korábban hallgatjuk meg egymást, feltételezzük a jót Luthernél, Kálvinnál és a többieknél. Ez az élmény inspirál arra is, hogy észrevegyem, ahogyan Isten terelget, vezetget bennünket arra is, hogy sokkal nagyobb empátiával és türelemmel forduljunk a mai társadalom emberei felé. Biztos, hogy ők is keresik az Isten felé vezető utat, és nekünk az a kötelességünk, hogy úgy tudjuk képviselni az evangéliumot, hogy az tényleg eljusson hozzájuk. Ezt jelenti az egyház reformja. Tényleg hitelesen képviseljük-e Jézus Krisztust, és hiszünk-e a föltámadásban, az örök életben? Szent Péter leveléből sokszor idézem: készen állunk-e, hogy a mi reményünkről bizonyságot tehessünk? Azért merem néha mondani ezeket a merész szavakat, hogy lépjünk már ki a megszokottságunkból, az önszórakoztató vallásosság bénító csapdájából, és örüljünk annak, hogy az Úristen bizalmát élvezzük. Ez megújulást jelent, és így tényleg sorsközösséget vállalunk azzal a nemzedékkel, akik között élünk.
– Pár éven belül átadod leendő utódodnak a Váci Egyházmegye vezetését, de biztosan vannak hosszabb távú terveid, vízióid. Milyennek képzeled el a holnap egyházát: hová kellene eljutunk 20-30 év múlva, és mire volna ehhez szükség?
– Azt hiszem, ehhez kellő iránymutatást kapunk. Egyfelől gondolok azokra a pápákra, akik az én életemben jelen voltak: XXIII. János, VI. Pál, II. János Pál, Benedek és Ferenc pápa határozottan mutatják azt az irányt, ami a II. Vatikáni Zsinattól indult el, és egyértelműen a személyesebb, közösségi jellegű egyház felé tart. A másik vonulat a reformáció újraértelmezéséből, újraértékeléséből fakad: a sorsközösséget vállaló egyház, a szegények, a hátrányos helyzetűek felkarolása. A szegények egyházának irányába fogunk haladni, amiről Ferenc pápa is olyan sokszor beszél. Kétségtelen, hogy sokat gondolok rá, milyen egyházat fogok magam után hagyni. Az utóbbi időben nagyon foglalkoztat, hogy ebből a túladminisztrált, túlszervezett plébániai rendszerből hogyan tudunk átlépni egy derűs, személyesebb, közösségi egyház felé. Olyan egyház felé, amelyet a most üldözött keresztények tanúságtétele is épít. Az egyiptomi koptok, az iraki, afrikai keresztények egészen drámai módon hozzák közel hozzánk az ősegyház eleven hitét. Hiszem, hogy az ő tanúságtételük megint át fogja járni Európa életét, és az egész világ megújulását fogja szolgálni, az örök élet távlatában.
