Július 18. csütörtök, Frigyes
Hírek, események 2008. február 13. 09:45

Exkluzív beszélgetés Dr. Várszegi Asztrikkal

Exkluzív beszélgetés Dr. Várszegi Asztrikkal
Várakozással teljes izgalommal készültem a pannonhalmi főapát úrral készítendő interjúra, egyrészt, mert kvázi ateistaként mindig egy kis szorongással vegyes tisztelettel ülök le hívő emberrel beszélgetni, másrészt pedig azért, mert egy nagy műveltségű, saját egyházában is gyakran bírált, szabadon gondolkodó és beszélő katolikus ember szavára érdemes odafigyelni. (Forrás: hirextra.hu/Bencsik Gyula
Főapát úr, ön közvetlenül a világháború után, 1946-ban született, vagyis jóformán beleszületett a létező szocializmusnak nevezett rendszerbe. Ez hogyan hatott a gyermekkorára? Tréfás közhellyel úgy is mondhatnám: nehéz gyermekkorom volt. Polgári családba születtem, horthysta katonák, altisztek is voltak a családunkban. Egyszóval nehezen éltük meg az átmenetet a szocializmusba, lévén, hogy az anyai nagyapámat kuláknak nyilvánította, apait pedig nyugdíjazta az új hatalom. Természetesen államosították a család vagyonát. 1952-re gyakorlatilag anyagilag ellehetetlenítették és jogfosztottá tették a családunkat, ráadásul a pamutiparban dolgozó édesanyámat akkoriban érte egy komoly baleset. Később könyvtáros lehetett a soproni könyvtárban. Mindez hogyan alakította az otthoni légkört? Mivel egészítették ki azt az iskolai hatások? Katolikus családban nőttem fel, szüleimtől keresztény nevelést kaptam, hittanra jártam. A „kettős nevelésnek” köszönhetően hamar megtanultam, hogy mit szabad mondanom otthon, mit az iskolában. Kisdobos és úttörő is voltam, 1962-ben dolgoztam a Hanság lecsapolásában serénykedő KISZ-építőtáborban, mivel ez feltétele volt az egyetemi felvételnek. Valójában nem rendített meg ez a kettősség. Aztán 18 évesen belépett a Pannonhalmi Szent Benedek rendbe. Ugyan kamaszkoromban engem is megérintett a szerelem, 17 éves koromtól mégis erős belső indíttatást éreztem a papi pálya és a tanári hivatás iránt. 1968-ig teológiai tanulmányokat folytattam, az első meghatározó közösségi élményem a pannonhalmi bencések között ért. Az ottani, folyamatos szellemi felvérteződés ellensúlyozta a "létező szocializmus" hatásait. Választásomban voltaképpen a hatalommal való szembenállás is szerepet játszott. A rólam készült állambiztonsági jelentésben az állt, hogy szüleim akarata ellenére léptem papi pályára. Hogyan élte meg 1968-at? 1968. augusztus 20-án éjszaka és másnap Pannonhalmáról jól láttuk és hallottuk is a Varsói Szerződés harckocsijainak csehszlovákiai bevonulását. Egyrészt 10 évesen már átéltem az '56-os forradalom és szabadságharc felszabadító érzését, majd a szabadság elnyomását, másrészt a későbbi NDK-s útjaim és lengyel kapcsolataim jóvoltából tájékozottabb voltam, mint a lakosság többsége, így nem tápláltam hamis illúziókat a történésekkel kapcsolatban. 1968. szeptember 18-án behívtak 22 hónapra sorkatonai szolgálatra. Naponta hallottam őrnagyunk szájából a „testvéri segítségnyújtás csehszlovák barátainknak” formulát, de akkoriban kevésbé zavart a hazugság, mint mai fejjel visszagondolva, talán mert egy idő után immúnissá váltam a folyamatos valótlanságok iránt. 1971 szintén meghatározó év az életében: akkor szentelték pappá. 25 évesen kellően felmérte a döntésének a súlyát? Például azt, hogy nőtlenségi fogadalmat is tesz. Mint említettem, vegyes gimnáziumba jártam, és a középiskolás éveim alatt nem került el a szerelem, de a hívás erősebbnek bizonyult a családalapítás vágyánál. Ameddig a családi életre készültem, legalább 5-6 gyermeket képzeltem feleségemnek és magamnak. Persze, a szerzetesi lét szintén közösségi, mondhatni családi életforma a testvérekkel. A cölibátus kérdése örökzöld téma egyházi és világi körökben egyaránt. Egyesek a papi utánpótlás kérdésének megoldását remélik az eltörlésétől, de ezek a várakozások szerintem illuzórikusak, hiszen sok olyan egyház is küszködik utánpótlási, vagy más jellegű gondokkal, ahol nősülhetnek a papok. Pappá szentelése után történelem-német szakos tanári diplomát szerzett az ELTE-n, tanított Győrben, a pannonhalmi gimnáziumban, ezzel párhuzamosan a bencés főiskolán. Ugyanakkor érettségiig állami iskolákban tanult. Miben látja a lényegi különbséget állami és egyházi iskola között? Jól emlékszem, amikor harmadikos gimnazista korunkban azt mondta nekünk a debreceni piaristáknál végzett tanárunk, Erdei László: „Nagyon sajnállak benneteket. A minket tanító piarista atyáknak egy gondjuk volt: mi.” Vagyis a világi, igazában véve saját életének gondjai nem terelték el a tanárom tanárainak a figyelmét a diákokról. a nevelésről. Ebben rejlik válaszom lényege is. Az egyházi iskolában minőségi különbség van az állami iskolákkal szemben a tanárok fiatalokkal való közösség- és felelősségvállalásában, amelyet a keresztény szellemiség határoz meg. 1989-ben püspökké szentelték Esztergomban, majd a következő három évben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára lett. Ebben a minőségében rákényszerült olykor, hogy politikai kérdésekben is állást foglaljon? Mi, katolikusok is egy monolit veretű, létező szocializmusból érkeztünk a rendszerváltáshoz, bár Pannonhalmáról és más bencés kolostorokból szerzett tapasztalataim alapján nyugati pluralista szemléletet hoztam magammal. Nem dicsekvésből említem, de azért lettem a leuveni Katolikus Egyetem díszdoktora, mert az indoklás szerint püspöki szolgálatommal a rendszerváltást is gyorsítottam. Igazából nem kellett politizálnom, mivel a mostaninál sokkal egyszerűbbek voltak akkoriban a viszonyok. Számomra már abban az időben is az osztrák König bíboros szerepe volt irányadó, aki az aequidistanz szemléletet képviselte, vagyis hogy az egyház tartson egyenlő távolságot valamennyi párttól, és törekedjék tárgyalóképessége megőrzésére. Határozzák meg a pártok az egyházhoz való távolságukat vagy közeledésüket. Emiatt aztán több oldalról, magából az egyházból is erős kritikák értek, szitokszóként rám aggatták a liberális jelzőt. Azóta eltelt 15 év. Ma milyennek ítéli az egyház politikához fűződő viszonyát? Vád és részleges valóság, hogy az egyház exponálja magát a jobboldalon. Az adott történelmi előzmények alapján azonban ez érthető. A pártoknak is más "egyházpolitikát" kellene folytatniuk a jelenleginél, mert ami most tapasztalható, az csupán a rövid távú hatalommegszerzésre koncentrál. Mi a véleménye egyháza szélsőségesekkel szemben tanúsított állásfoglalásával kapcsolatban? Amikor éleződnek a gazdasági, társadalmi, szociális feszültségek, akkor természetes, hogy a szélsőséges csoportok radikalizálódnak. Általános társadalmi, lelki terápiára lenne szükség ahhoz, hogy az ilyen jelenségek ne kerülhessenek előtérbe. Megítélésükben pedig egyértelműségre lenne szükség – az egyház részéről is. A katolicizmus tanításának a középpontjában a szeretet áll. Lehet mindenkit szeretni? Ha a szeretet alatt érzelmet értünk, akkor nem, mert parancsszóra nem lehet mindenkit "érzelemmel" is szeretni. Viszont kialakítható egy olyan attitűd, amely jóakarattal közelít az ellenséghez is. Úgy vélem, ez a legmagasabbrendű szeretetmegnyilvánulás, mivel a szeretetben mindig van egyfajta nárcizmus is: szeretlek, ezért szeress viszont. Az ellenségétől viszont nem várja el az ember, hogy viszontszeresse. Jézusnál az ellenségszeretet a legmagasabb követelmény. A kereszténység másik kiemelt alapvetése a szegényekkel, elesettekkel vállalt szolidaritás. Egy korábbi nyilatkozatában azt mondja: „számomra hatalmas belső küzdelmet jelent, hogy nem kellene-e otthagyni mindent, és elmenni az árvák és szegények közé, hogy életem hátralévő részét a kiszolgáltatottaknak szenteljem”. Ma is így érzi? A szegények segítése, a szociális gondoskodás fontosságának hangsúlyozása jóformán az egyház minden megnyilatkozásában megjelenik. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy mostani helyemen tehetek a legtöbbet a rászorultakért, mivel Pannonhalma a vállalkozásaival munkát, megélhetést ad az embereknek. Egyébként hivatásom része az is, hogy rendszeresen öregjeink, betegeink között vagyok, igyekszem támaszt nyújtani nekik. Gyakran érzem úgy, hogy az egyház túlzottan, olykor már nacionalizmusba hajló módon hangsúlyozza a nemzeti identitás fontosságát. Országzászló, címer, nagy magyar uralkodók képmásai, szobrai a templomokban. Ez nem hat az egyetemesség igénye ellen? A Kárpát-medencében a magyar nyelvet és kultúrát, a nemzeti önazonosságot elsősorban az egyház őrizte meg, és ezt a szerepét nem adhatja föl. A nemzeti kincs őrzése és védelme kelet-közép-európai környezetünk sajátos megnyilvánulási formája, de nem tartozik az egyház közvetlen feladatai közé. Egyébként az egyház szó elvont fogalom, gyűjtőszó: a hívek sokfélesége, a papság összessége, akiket mindig valós módon kell vizsgálnunk, amikor az egyházról beszélünk. Az, hogy a történelmi felekezetek diktatúrából érkeztek a demokráciába, és hogy a kiszolgáltatottság állapotából sérelmekkel terhelten, ez tény. Ez részben magyarázza is a nacionalista megnyilvánulásokat. Társadalmunk polarizálódik, úgy is mondhatnám, hogy esik szét. Ha az egyház szabad, akkor vannak eszközei, hogy küldetése és ennek eszközei révén karban tartsa az egyént, ezáltal közösséget építsen, hiszen mindig is kultúrateremtő erő volt története folyamán. Ha az egyén ép, a családok épek, közösségeink támogatni tudják az egyéneket, ezek a közösségeket, akkor a kereszténység képes betölteni hivatását: a teremtés és a teremtmények javára, "üdvére" van. Várszegi Asztrik, mint civil? Jelentem, civilben sem vagyok civil - mondtam egyszer az engem kérdező századosnak a laktanyában. Nincs úgymond civil énem. Papként, szerzetesként egységes az ember élete. Állandóan Isten és az emberek közelében tartózkodom. Szeretek otthon lenni, szeretem rendtársaimat, a társaságot. Szívesen hallgatok szép zenét egy pohár bor mellett, persze, nem csak gregorián énekeket, mint ahogy világi irodalmat is olvasok. Észreveszem, amint reggelenként a felkelő nap megvilágítja ebédlőnk rézsűjét, megelevenednek és táncolnak a színek, alkonyatkor pedig a lemenő nap aranysugarai beragyogják a templomot és a folyosókat. Gyönyörű! Naponta megcsodálom Isten teremtését, és hálát adok az Úrnak.

Kövessen minket a Facebookon is!