Július 15. hétfő, Henrik, Roland
Hírek, események 2023. november 14. 14:08 | Szerző/forrás: telex.hu

A zöld nem megy Beethovenhez

A zöld nem megy Beethovenhez
Pusker Júlia hegedűművész a pódiumokat éppen meghódító fiatal generációhoz tartozik. Éteri, mégis határozott hegedűhang az övé. Olyan, magától értetődő kifejezésmód, ami ismerőssé tesz olyan darabot is, amit addig még nem hallottunk. Maníroktól, egótól teljesen mentes, hitelességével magával ragadó, tiszta muzsikálás. Életútja egyszerre követ egy hagyományos forgatókönyvet és mutat a klasszikus zenei szcéna jövőjébe. Egy olyan világba, ahol már nem lehet évekre előre tervezni és egy fiatalon megnyert verseny sem jelent önmagában a visszavonulásig tartó biztos és fényes karriert.

Nevével Pauk György önéletrajzi könyvében találkoztam először, a tanítványok között. Majd egy tavaszi, hűvös estén a Bartók Rádió közvetített egy akadémiai hangversenyt, ahol Britten hegedűversenye hangzott el. A műhelyemben álltam a satu mellett és le kellett tennem a szerszámot a kezemből, mert annyira lebilincselt a vacak rádiómból felhangzó muzsika. Vártam a közvetítés végét, hogy kiderüljön, ki volt a hegedűs. Pusker Júlia volt az, a Danubia Zenekart Hámori Máté vezette. Nem meglepő, hogy nem sokkal később Hámori meghívta a podcastjába is, amelyben kiderült, gyermekkorában készült róla egy díjnyertes dokumentumfilm is.


A Hámori Mátéval folytatott beszélgetésben előjött a csodagyerekség, amit ott hárítottál, mégis érdekelne, hogy a gyermekkorod hogyan élted meg. A szüleid zenetanárok, nővéred is hegedül, főleg zenészek vettek körül, miközben felnőttél és a karriered nagyon hamar elindult. Mennyire teltek burokban ezek az évek?

Azt hiszem, hétéves koromig nagyon meghatározó volt a zenei légkör. Szüleim zenészek, zenetanárok, illetve a nővérem már akkor hegedült, amikor én megszülettem. Nem emlékszem arra az adott, első pillanatra, amikor megszólalt a zene és én elcsodálkoztam volna rajta, a zenei légkör mindig jelen volt. Gyakran megesett, hogy apukám bevitt magával az iskolába, amikor ott tanított, korrepetált. Lehettem vagy három és fél-négy éves. Nagyon megmaradtak bennem bizonyos művek, például a Sibelius hegedűverseny, és ahogy ezeket a növendékek gyakorolták. Ez engem rettenetesen lenyűgözött. Egyáltalán, maga a zene.

Talán az atmoszféra is?

Igen, talán az is. A hegedű nagyon tetszett, a hangja különösen, és az is, ahogy a nővérem hegedült. A testvéreknél sokszor előfordul, hogy a kicsi imitálja a nagyot. Talán egy ilyesfajta dolog is volt ebben, hogyha a nővérem hegedül, akkor én is szeretnék a hangszeren játszani, olyan természetesen történt az egész. Emlékszem, borzasztó nehezemre esett kivárni, hogy már elég nagy legyek a tanuláshoz. Türelmetlen voltam, szerettem volna én is játszani. Voltak olyan délelőttök, amikor apukámmal voltam otthon, a lemezjátszóra felkerültek a nagy, fekete lemezek, azokat hallgattuk. Én álltam ott a kis hegedűmmel, és húzkodtam hozzá az üres húrokat. Egy ilyen családi történet szerint is, éppen ezt csináltam, Bruckner VII. szimfóniája mehetett, aztán jött a kidolgozás rész, a modulációk és onnan nem stimmelt már, az üres húrok nem passzoltak a dallamhoz.

Egyszer csak letettem a hegedűt és elkezdtem sírni. Apukám persze megkérdezte, hogy mi baj van, mi történt. Én erre azt válaszoltam, hogy „Nem tudok semmi szépet hegedülni”.

Ez a légkör lengte át a nagyon kicsi gyerekkoromat, az a vágyakozás, hogy a hangokat, magát a zenét, én is el tudjam játszani. Nagyon sokáig nem tudtam kottát olvasni. Mindent fül után játszottam. Talán ez az imitáció is a jellemzője a gyerekkoromnak, hogy én is szeretnék valamit, amit hallok, rekreálni, megszólaltatni. Ez a vágy volt roppant erős bennem. Aztán ahogy nőttem föl, elkezdtem hegedülni Ittzés Tamásnál. Nagyon szerettem Tamást is, mindenféle játékokat talált ki, hogy hogyan lehet a hangszert a gyerekekkel megismertetni. Csupa jó élmény ért pici korom óta a hegedüléssel kapcsolatban, ez megalapozta azt, hogy élményalapú dolog legyen a zenélés.

Végig csak a hegedülésről beszéltél eddig. Volt más kapcsolatod a külvilággal? Például az utcabeli gyerekekkel?

Azt tudni kell, hogy a nővérem hat évvel idősebb. Gyerekként én inkább a nővéremet próbáltam követni. Mindenben. Azt éreztem, hogy fel kell nőnöm hozzá. Ő volt leginkább a társam kisgyerekkorban, illetve neki voltak az utcában barátnői. Volt olyan, hogy én is odamentem, amikor ők bandáztak, de hat év azért az rengeteg. Én próbáltam utánuk menni, de…

De ez kevésbé volt jó nekik, mint neked.

Illetve nekem sem volt jó, mert éreztem, hogy kilógok, hogy nem oda való vagyok. Sokat voltam a szüleim társaságával, felnőttek vettek körül. A kortársaim akkor még nem voltak jelen. Szokták kérdezni a pici gyerekektől, hogy „és te, mi akarsz lenni?”. Erre jönnek válaszok, hogy tűzoltó, orvos satöbbi. Ha engem akkor megkérdeztek volna – szerintem nem kérdezett meg senki sem –, akkor azt válaszoltam volna, hogy felnőtt szeretnék lenni. Nagyon vártam, hogy végre én is nagy lehessek. Nos, ezt jól el is siettem. Körülbelül ötéves korban kezdhet el egy gyerek zeneiskolába járni. Ott vannak más gyerekek, azonos korúak, velük tanul és találkozik. Na most én egy olyan tanárhoz jártam, aki alapvetően idősebbeket tanított. Tehát a korosztályommal való kapcsolat itt is ugrott. Aztán jött az általános iskola. Ott pedig az történt, hogy a Koncz János versenyen elindultam korkedvezménnyel, amikor elsős voltam. A felkészülés, bejátszó koncertek nagyon sok időt vettek el, annyit hiányoztam az iskolából, hogy évet kellett volna ismételnem. Így azt találták ki a szüleim, hogy legyek magántanuló másodiktól, akkor tudom rugalmasabban csinálni a hegedülést is, és nem fenyeget az a veszély, hogy eltanácsolnak az iskolából. Ez is történt, illetve ekkor már azért hetente két alkalommal jártam Pestre hegedülni, voltak koncertjeim, amikre fel kellett készülnöm. Ez is azt eredményezte, hogy a korombeliekkel nem tudott kialakulni egy stabil kapcsolat, amikor az ember barátságokat alakít, még ilyen pici gyermekkorban pláne.

Döcögős volt, és nem is volt könnyű. Néha azért én is vágytam arra, hogy egy kicsit jobban része legyek a közösségnek. Voltak olyan évek, amikor ez megvalósult valamivel sikeresebben. Középiskolában aztán már az egész osztály zenélt. Tehát csak azokkal voltam körülvéve, akik ugyanazt csinálták mint én, hasonló céljaik voltak, illetve abban az osztályban is sokan voltak magántanulók. Abban a négy évben sikerült jobban beilleszkednem a közösségbe, csodálatos időszakot töltöttem velük. Úgy érzem ez azért kárpótolt a kicsi gyerekkori közösségi élmények elmulasztásáért, bár a zene maga, a hegedülés már akkor is kárpótolt.

Nincs hiányérzeted ezek szerint.

Nincs. Valahogy olyan szépen hozta az élet, hogy ezt el is fogadtam, meg is szoktam, és azért a fontos mozzanatok nem hiányoztak teljesen az életemből.


Fiatal művészek esetében kifejezetten lényeges, hogy kitől és mennyit tanultak, a tradíció, a kontinuitás nagyon fontos lehet. A honlapod elég szűkszavú ebben a tekintetben, például a zeneakadémiai tanulmányaid kapcsán sincs megnevezve a mestered.

A zeneakadémiai, egyetemi tanulmányaimat itthon nem fejeztem be. Egy évet tanultam Budapesten normál tagozaton, majd második évtől mentem ki Londonba, a bachelort és a mastert is ott végeztem el. Az kétségtelen, hogy a Zeneakadémia előkészítő osztályába jártam öt évet. A hatodik volt, amit bachelor első évben végeztem, tehát ily módon a Zeneakadémiához nagyon is kötődöm, de a diplomáimat nem itthon szereztem.

Mi ennek az oka? Hogyan kerültél el Londonba?

Ennek az az oka, hogy az elég hamar világossá vált a szüleimnek és akkori tanáromnak, Kertész Istvánnak is, hogy azon a szinten, ahol akkor voltam, illetve ahová szeretnék eljutni a jövőben, ahhoz elengedhetetlen, hogy valamikor, egy időre külföldre menjek. De ennek az ideje, módja, és hogy kihez, nagy kérdés volt. Kertész tanár úr is mondogatta, hogy jó lenne egy kicsit kimenned külföldre világot látni. Ő volt az, aki elküldött a szombathelyi Bartók Szemináriumra, Pauk György tanár úrhoz. Aki Londonból jön és jó lenne, ha játszanál neki. „Jó lenne, ha játszanál neki” erre nagyon emlékszem. Jó, hát persze, Pauk György, rendben. Ott voltunk a családdal a búcsúkoncertjén, amikor Bartók második hegedűversenyét játszotta a Fesztiválzenekarral, fönt a karzaton ültünk. Megmaradt bennem, ahogy integet és megy ki a színpadról. Engem is érdekelt. Aztán az történt, hogy első órán játszottam neki, azt hiszem, Bartók első rapszódiáját, majd az óra után odajött apukámhoz, hogy szeretne velünk beszélni. Azt mondta, hogy szeretne engem meghívni az osztályába, jövő évtől. Emlékszem, teljesen le voltam taglózva, hogy meghívott. Nagyon tetszett az óra is, amit tartott, rendkívül élveztem. A személyisége is nagy hatással volt rám. Az volt az érzésem, hogy ez az, amire vártam. Addig is voltak páran, akik felajánlották, hogy tanítanának, de ekkor határozottan éreztem, hogy ez lesz a helyes út.

Pauk a Négy húron pendülök című könyvében ír arról, hogy a szombathelyi mesterkurzusokat egy darabig csinálta, de aztán észrevette, hogy sokkal több a külföldi diák, mint a magyar, mintha az akadémiáról kifejezetten nem küldenék a hallgatókat, és ezért neki teljesen fölösleges Magyarországra jönnie, hiszen külföldieket külföldön is taníthat. De ezek szerint te jókor voltál jó helyen.

Jókor voltam jó helyen, igen. Bár felvettek a Zeneakadémiára, a mesterkurzus nyáron volt, a londoni felvételik télen, így úgy kezdtem el itthon az első évet, hogy tudtam, másodiktól már Angliában leszek. A szakközépiskolás osztályomból, amiről már meséltem, sokan felkerültek az akadémiára, nagyon jó évfolyam volt, sok baráttal, sokat jártunk el koncertekre, nagyon jól éreztem magam Budapesten. Kicsit nehéz is volt emiatt onnan eljönni, otthagyni, és egy teljesen más világba csöppenni. Ahol a nyelv sem ment még olyan folyékonyan, a környezet pedig ismeretlen volt.

Ezt az egy évet is Kertész Istvánnál töltötted, tehát nem ért az a kényelmetlen szituáció, hogy valakinél elkezded a tanulmányaid, tudva azt, hogy egy év múlva el fogsz menni.

Nem. A tanárváltás egy kényes kérdés, de ő ezt nagyon szépen kezelte, és ezért igazán hálás is vagyok. Egy tanárnak sem egyszerű, hogy a növendékét így elengedje. Nagyon intelligensen állt hozzá és megértő volt. A jó kapcsolatunk is megmaradt.

Tehát London. Ezt úgy kell elképzelni, hogy voltál 19-20 éves, és egy napon leszállt veled a repülő Londonban.

Igen, így. Éppen húszéves lettem. Pauk tanár úr azért nagyon sokat segített, keresett nekem szállást egy idős hölgynél, ahol egy kicsi szobám lett. Elintézte, hogy első évben kapjak ösztöndíjat, egy ottani alapítványtól. De azt úgy kell elképzelni, hogy az éves megélhetéshez szükséges összeg, étkezés, utazás, szállás, néha egy koncert és, mondjuk, egy zokni, ha a régi kilyukadt, az évi tízezer font. Én négyezer-ötszázat kaptam. Tehát mélyen alatta volt annak, amiből kényelmesen lehet élni. Az volt a szerencsém, hogy az akadémiától teljes ösztöndíjat kaptam a bachelor és a master tanulmányaim idejére is, tehát ezzel legalább nem kellett foglalkoznom. És igen, mindent bepakoltam egy bőröndbe, leszálltam Londonban, úgy emlékszem, Pauk tanár úr küldött valakit értem a reptérre, aki összeszedett, elvitt erre a címre, és akkor tessék, fiam, megjöttél! Holnapután lehet menni az akadémiára beiratkozni.

Itt a fürdőszoba, a vécé, és ez itt a szekrényed. Slussz.

Szerencsére akkor még az ifjúkori lendületem, optimizmusom, kalandvágyam és merészségem nagyon bennem volt. Lássuk akkor ezt az új világot! Akkor már Magyarországon engem egy kicsit ismertek, addigra több zenekarral is játszottam, az akadémián, az előkészítő alatt is, tehát a zenei életben egy kicsit már jelen voltam. Érdekelt tehát, hogy külföldön, csak így egyedül, a tudásom mire elég. Úgy gondolom, nagyon kellett, hogy a saját erőmet megmérethessem. Erős és jó volt az az évfolyam, ahová kerültem és azok is, akik utánam jöttek. Mindenki gyakorolt reggel nyolctól este tizenegyig.

Nyilván mindent megtettél, hogy a zenében ki tudj teljesedni. De mi van a többi elemmel, ami a pályához tartozik? Az önmenedzsmenttel, promócióval, akár a social mediával? A londoni akadémián kitértek erre is, vagy ez egy olyan tudás, amit muszáj az embernek önmagának megszereznie? Foglalkoztattak ezek a kérdések, amikor még tanultál?

Ez hosszú folyamat, és azt gondolom, hogy nagy átalakulás ment végbe a
világban a kétezres évek folyamán, a mobiltelefonnal, a mindenhol hozzáférhető internettel. Egy kicsi gyereknek nagyon meghatározó, hogy a szülei milyen hátteret képesek biztosítani a zenei tanulmányai elején. A szüleim hatáskörébe tartozott, hogy ők hová visznek, ez engem nem foglalkoztatott, nekem gyakorolni kellett, járni zeneiskolába… majd ők megbeszélik a tanárnővel, hogy milyen versenyre megyek, így meg úgy. Emlékszem, hogy nagyon megdöbbentünk az első nemzetközi versenyen. Leesett az állunk, hogy a külföldi szülők már akkor ilyen tanárhoz, meg olyan mesterkurzusra vitték a gyereket, hogy van, akinek ez már az ötödik versenye… Ja, hogy zsűritagnak célszerű már előtte előjátszani?

Mi meglehetősen naivan álltunk ehhez az egészhez, és én a korombeliekkel összevetve nagyon mezítlábas voltam a networking tekintetében.

Amikor megérkeztem Londonba és belecsöppentem ebbe a közegbe, ahol mindenki kurzusokra járt, itt volt, ott volt, én csak pislogtam, hogy nahát, ilyenek is vannak? Foglalkoztatott, hogyan tudnám én is felvenni ezzel a versenyt, illetve igyekeztem a kortársaimtól tanulni. Azzal, hogy Londonba költöztem, tulajdonképpen teljesen önálló lettem, a szüleim levették rólam a kezüket, nekem kellett az összes dolgomat intéznem. A felnőtté válást, az önmagamért felelősséget vállalást azt ott éltem át, és tanultam meg, kisebb-nagyobb leckék árán. Nem mondom, hogy nem voltak nagyobb bukások benne.

A szakmában még az is különös jelentőséggel bír, hogy kinek a mesterkurzusára mész el, hiszen az önéletrajzodban az is fontos sor lehet.

Megintcsak nagyon nagy szerepe van ebben a tanárnak. Én annyira azt éreztem, hogy Pauk tanár úrtól olyan sokat lehet tanulni, és olyan sokat kell nekem behoznom ahhoz, hogy azon a színvonalon legyek, amilyen az ő osztályában akkor volt, hogy nem gondoltam, hogy kurzusokra másokhoz menjek. Az első pár évben azzal voltam elfoglalva, hogy tőle a legtöbbet tudjak tanulni. A londoni akadémia elvárásainak feleljek meg. Az órákkal, a nyelvvel, zenekarral tartsam a lépést, tehát az önmenedzsment akkor még sokadrendű dolog volt. Illetve akkoriban talán még nem is volt annyira fontos a social media.

Amíg tanulsz, addig ez nem is tűnik fontosnak, csak aztán eljön egy nap, amikor már művészként állsz a többiek között.

Óriási átalakulási folyamat volt, amikor berobbant az Instagram, a Facebook, az önmenedzselés, hogy annak a fontossága, hogy milyen képet adunk a külvilágnak. Ez nálam nem prioritás. Viszont be kell látni, hogy manapság már ez is része a szakmának.

Ez nem feltétlenül hátrány szerintem.

Érdekes, sokan ezt mondják.

Szerintem nálad párhuzamba állítható ez a dolog azzal, ahogy hegedülsz. A Prokofjev-maratonon találkoztunk először személyesen, a koncerted előtt, semmit sem tudtam arról, hogy milyen habitusú előadóművész vagy. Beszéltünk pár szót, és én megdöbbentem, hogy mennyire visszafogott és szolid a személyiséged. Hogy mennyire nem egy guruló bombával, szélesvásznú, gesztikuláló pózzal találkoztam. Majd beültem a Müpa színháztermébe, ahol csak két lámpa világított a színpadra. Bejöttél, feltetted a hegedűt és azt éreztem, hogy te így vagy teljes. A hangszereddel együtt. Ha valaki az Instán, vagy bárhol ehhez képest teljesen mást mutat magáról, ott torzulni kezd a kép. Régen rossz, ha a közönség elkezd gondolkodni, hogy melyik lehet a valóság, amivel a kijelzőn, vagy amivel a koncerten találkozik.

Sokat gondolkodtam azon, hogy hogy lehet ezeken a felületeken hitelesen megjelenni. Csak azért, mert mindenki ezt csinálja, azért nekem biztosan kell-e. Mutassam meg, hogy mit ettem, merre jártam, erre nem bírom magam rávenni. Ha nem jön természetesen, miért erőltessem? Mindig abban hittem, hogy az a fontos, ahogy az ember zenél. Hogy milyen a körítés, ki hallgatja, hol és hányszor, azzal nekem sokkal kevesebb dolgom van.


Visszatérve a honlapodra, ez egy nagyon praktikus, csak a legszükségesebb információkat tartalmazó lap.

Én csináltam. Azért ilyen minimalista!

Kiderül róla, hogy nem kizárólag szólistának tartod magad. A repertoárban a kamarazene is megjelenik, sőt előre összeállított műsoraidat is ajánlod. Van ügynököd egyébként? Hogy telik be a naptárad?

Hát ez az, ami rejtély számomra is.

Egyszer csak csörög a telefonod?

Ahogy mondod. Én azt hiszem, hogy egyszerűen a koncerteknek híre kel. Ha jó a koncert, akkor jó híre, ha rossz, akkor rossz híre. Itt, Magyarországon azért kiskorom óta benne vagyok a zenei körforgásban, megismertek az emberek, talán tudják, hogy milyen színvonalon játszom, mit képviselek, milyenfajta zenélésben hiszek. Ha mindez passzol abba, amivel ők is azonosulni tudnak, akkor meghívnak. Külföldön az segített, hogy Brüsszelben tanultam, egy ottani intézetben, illetve az Erzsébet királynő verseny is belerakott egy kicsit a köztudatba. Az egy olyan lépcsőfok volt, ami után azért jöttek megkeresések. Volt egy olyan időszak is, amikor nagyon igyekeztem, hogy előmozdítsam a dolgaimat, megcsinálom ezt, megcsinálom azt, elküldöm, frissítem a CV-met, pályázom ide meg oda, és aztán semmi nem lett belőle. Akkor pedig minek? Jobb, ha inkább hagyom. És akkor cseng a telefon, és nem is értem, hogy ki hogyan jutott el hozzám, de hívnak. Nagyon sok módja van, hogy ki hogyan csinálja. Biztosan sokkal egyszerűbb, ha valakinek van menedzsere, aki kopogtat az ajtókon, és akkor úgy engedik be. Én még nem találtam meg ezt a párosítást, nem mondom, hogy nem érdekelne, de szerencsére enélkül is érdekes, izgalmas feladatok várnak rám.

Mennyire van tele ez a naptár?

A 2022-es év csurig volt. Úgy értem, amit én elbírok. Volt 34 koncert, vagy 35. Ami, mondjuk, nem sok, ha például Vengerovval összehasonlítod, aki csinál százat, de majdnem minden koncerten új repertoár volt műsoron. Új versenyműveket kellett megtanulni, egyik helyről a másikra utazni. Nagyon jó volt, de úgy éreztem, hogy ez a maximum, amit még vállalhatok fizikailag és fejben úgy, hogy azt élvezzem is. A 2023 kicsit lazább volt, illetve még hátravan a másik fele, de augusztustól megint sűrű és megint harmincvalahány koncert lesz, 2024. májusig. Addig nagyjából tudom. Hogy utána mi lesz, azt annyira még nem látom. A Coviddal ez is kicsit megváltozott, minden jobban az utolsó pillanatra van hagyva. Régebben az volt, hogy felhívtak, hogy egy-másfél év múlva ekkor és ekkor ráérsz-e, és akkor beírtad a naptáradba. Most nem egyszer cseng a telefon, hogy ráérsz októberben? Most októberben? Igen… Ja, hát, jó, persze.

Ha végignézünk a repertoárodon, akkor azt látjuk, hogy ez egy szép nagy merítés, tehát van benne minden. Nagyon egymástól eltérő dolgok. Hogy hangolódik rá egy előadóművész egy Prokofjevre, vagy Beethovenre egy adott időpontra?

Nekem inkább az okozott nagyobb nehézséget, ha két-három, teljesen különböző koncertműsort kellett párhuzamosan kézben tartani. Például azt mondom: március 24-én kell játszani a Britten-hegedűversenyt, akkor az előtte való hetekben napokban az ember azért ráhangolódik, beütemezi, hogy mikor kell elkezdenie vele foglalkozni és milyen intenzitással, mert annyira már ismeri saját magát. Akkor, azokban a napokban, az a darab átjárja mindenét. Ráborul a darab hatása, a szellemisége. Nekem az okoz nehézséget, vagy jelent inkább megoldandó feladatot, ha, mondjuk, játszom a Brittent, és másnap, vagy két napra rá valami teljesen mást, mondjuk, egy Beethoven-szonátát. Azt úgy átállítani fejben, párhuzamosan gyakorolni, hogy a Britten is a csúcson legyen, és két nap múlva a Beethoven is a legmagasabb szintet érje el, nem könnyű. Ez az az ütemezés, amit tapasztalattal az ember megtanul, hogy mihez, mennyi időre van szüksége, hogyan tudja ezt mentálisan és fizikailag is megoldani. Persze előfordul, hogy óriási kapufát lő. A dolgok nem ott landolnak, ahová szánta. Kellemetlen, de tanulni kell belőle, és legközelebb majd megpróbálja máshogy.

Ebben a ráhangolódásban segítségedre vannak esetleg olvasmányok, filmek, más zenék, netalán ételek, illatok amiket, mondjuk, adott művekhez tudsz társítani? Vannak ilyen praktikáid?

Biztos, hogy létezik ilyen, de nálam nem ennyire direktben történik a dolog. Érnek hatások, amiket gyűjtök, csak úgy csendben rakódik a megannyi élmény, tapasztalás és nagyon szeretem átélni azt, ahogy ezek aztán a zenében is megjelennek egy-egy asszociáció, vagy ötlet formájában. Annak, hogy egy adott műre hogy hangolódom rá, nálam van egy nagyon prózai, pragmatikus része, ami a fizikai dolgokat illeti. Például nagyon ritkán tudok koncerten jól játszani úgy, hogy üres legyen a gyomrom. Ilyen banális dolog. Más nem tud enni az idegességtől, én meg azt érzem, ha nem eszem, nincs bennem erő. Meghatározó, hogy előtte mennyit aludtam, mennyit kellett rohannom a busz után, végighurcoltam-e a bőröndömet az egész párizsi reptéren, négykor kellett-e kelni, hogy aztán este tizenegyig legyen próba. Ezek praktikus dolgok, de eldöntik, mennyire könnyű vagy nehéz a koncert előtt megteremteni azt az elmélyült pillanatot, amiben a fizikai dolgok már nem zavarnak, és csak a zenére lehet figyelni.

Köthetők például fellépőruhák művekhez?

Az biztosan igaz, hogy az én szememben bizonyos ruhák bizonyos szerzőkhöz nem passzolnak.

Mondasz egy példát?

Például nekem mindig nagyon furcsa volt zöldben játszani Beethovent.

A zöld nem megy Beethovenhez.

Nem.

Úgy általában, vagy a hegedűversenyhez?

Általában. Ha azt mondod: Beethoven, akkor nem. Van egy zöld estélyi ruhám, sőt kettő is, de egyet még sosem vettem fel, és emlékszem, koncertek előtt úgy megfordul a fejemben: Beethoven-hegedűverseny, Beethoven Két románc, na most akkor mit vegyek fel? Kinyitom a szekrényt, húúú… tele van, de nincsen semmim, amit felvehetnék. Hú, a fenébe, otthagytam Berlinben a másik fellépőruhát, csak a zöld van itt, azt meg nem kéne. Vannak bizonyos darabok, amikhez adott ruhák túl vulgárisak, nem passzolnak. Egyszerűen nem illenek hozzá.

Megfordítom. Létezik, hogy például egy bevásárlóközpontban shoppingolsz vagy elmész egy ruhaboltba, hogy most a Sibeliushoz keresek valamit? Vagy meglátsz egy blúzt, és eszedbe jut róla Brahms?

A ruhavásárlás az mindig egy nagyon érdekes téma, különösen, ha fellépőruháról van szó. Én mindig vadászom az estélyiket, ez egy megoldandó feladat, amit én, mondjuk, szeretek is, félreértés ne essék. Van olyan ruhám, amit már tizenöt éve hordok, nem tudom, hány koncertet lejátszottam benne…

Tele van hanggal.

Igen, tele van hanggal, már a tisztítóban sem tudnak vele mit kezdeni. Kell valami új, és hát nem könnyű, hogy az én kritériumaimnak megfeleljen egy estélyi ruha. Be kell hogy tudjam gyűrni ide a hegedűtok tetejébe, mert van, hogy itt szállítom őket. Amikor kiszedem, akkor ne háromnegyed órát kelljen vasalni, megfelelő hosszú legyen, mert elég magas is vagyok. Az estélyi ruhák háromnegyede csak a bokámig ér. Úgyhogy, ha látok valamit, amit el tudok magamon képzelni, arra lecsapok, mert ez nem gyakran fordul elő. Építem a gardróbomat, és reméljük, hogy a Beethovenhez elég estélyi ruha fog összegyűlni.

Hogyan készülsz fel a következő koncertre, koncertekre? Mi ennek a menete? Hogy kell elképzelni egy átlagos munkanapodat, amikor gyakorolsz egy egy hét múlva, vagy két hét múlva következő koncertre?

Nem mindegy, hogy egy hét, vagy két hét.

Nem mindegy, hogy egy vagy kettő? Hasonlítsuk össze! Tehát két hét van a koncertig és megszólal az ébresztőd. Van ébresztőd, egyébként?

Van, a telefonomon van. Az ellenségem. Az is kérdés, hogy milyen darabról van szó. Ha olyan a mű, amit még soha nem játszottam, akkor azért más a helyzet, mintha olyan, amit már nagyon sokat. Az utóbbi időben előfordult, hogy elmentem az extremitásokig, volt, hogy két hét volt hátra a koncertig és akkor kezdtem el rendezni a darabot. Egyszerűen addig nem volt időm rá, hogy foglalkozzam vele.

Amikor először kell játszanod egy művet, hogy állsz neki?

Attól függ, hogy mennyire ismerem a darabot. Azt hiszem, nem igazán vagyok vizuális típus, amit hallok, azt sokkal gyorsabban meg tudom tanulni, mint amit csak látok. Tehát, ha olyan darabot kapok, amit soha nem hallottam, csak a kottát látom, azt sokkal több idő kibogarászni, és olyan szintre hozni, hogy amikor látom, akkor már halljam is.

Ez a bogarászás ez mit jelent?

Hát azt, hogy akkor leülsz, és ott van egy c, meg egy cisz, akkor az egy kis szekund, az hogy szól, és akkor próbálok rá valamilyen ujjrendet találni, a ritmusát… Ha fejben, fülben ott van egy dallam, annak a kottaképét már sokkal folyékonyabban lehet olvasni. Azért is kérdezem, hogy milyen helyzetről van szó, ha két hetünk van egy teljesen ismeretlen darab megtanulására, akkor már biztos nekiállhattam volna korábban, míg ha olyanról, amit nagyon jól ismerek, előfordulhat, hogy két héttel előtte még nem tudok valamiért hozzányúlni, de ez azért nagyon ritkán fordul elő. Az esetek öt százalékában. Talán tíz.

Jó, vegyünk egy olyan darabot, amit ismersz is, szeretsz is. Kedd van, és szép az idő, cseng az ébresztő.

Visszafekszem aludni. Ha még két hét van a koncertig, aludjunk még egy kicsit, fő, hogy az immunrendszer erős legyen, ne betegedjünk le!
A viccet félretéve, az biztos, hogy nem az az alkat vagyok, akinek napi rutinja van, aki mindennap ugyanazt eszi reggelire, mindig ugyanakkor kel fel és fekszik le, ez nálam maximum egy-két hétig működik, illetve maga az életvitelem sem igazán teszi lehetővé. Inkább a napi feladatok és azoknak a beosztása határozza meg a mindennapokat.

Akkor az is változó, hogy egy nap hány órát töltesz hegedüléssel.

Azért azt mondanám, hogy ha van egy olyan időszak, amikor nagyon sok fellépés van, akkor intenzívebben gyakorlok. Egy fontosabb, nagyobb koncert előtt, különösen, ha olyan darabot adok elő, amit még nem játszottam, akkor tényleg figyelek arra, hogy megfelelő időben nekilássak a felkészülésnek, de aztán mindenre van példa. Pont ez a nehéz is, mert az ember annyira szeretné tudni a titkot, keresi, hogy mi a recept a tökéletes előadáshoz. De néha a legváratlanabb helyzetekből és a messze nem ideális körülmények között születik meg egy-egy feledhetetlen koncertélmény.

Magában a gyakorlásban sem alakultak ki rutinjaid? Hogy kapcsol be a zenész? Hogy bootol be a hegedűs benned?

Jó kérdés, mert sokszor felmerül bennem a kérdés, ahogy gyakorolok, hogy az igazából gyakorlás-e. Ez is olyan, ami úgy érzem, hogy az évek során változik. Ahogy én is változom, úgy a darabokhoz való viszonyom is változik. Ebbe az is beletartozik, hogy melyik darabot hányszor játszottam, vagy játszottam-e. Ahogy így hallgatom magam most, úgy veszem észre, nálam ez meghatározó kérdés. Mert nagyon máshogy nyúlok hozzá. Van-e már tapasztalatom arról, hogy mik azok a részek, amik több figyelmet követelnek, többet kellene velük foglalkozni, mint legutóbb. Mi az, amit nem értek, vagy amit nem tudok, hogy hogyan oldjam meg zeneileg. Aztán van olyan mű, amit az ember már százszor játszott, de csak le kéne ülni a kottával, megpróbálni esetleg átértelmezni, mert nem biztos, hogy azt akarom mondani vele, amit eddig, és lehet, hogy már nem is ugyanazt gondolom róla. Ahogy apukám szokta mondani, leporoljuk a porréteget a darabról.

Ez hogy történik? Előveszed a kottát, benne a legutóbbi ujjrenddel és megpróbálod izommemóriából eljátszani, miközben hallgatod magad, hogy hogy szól?

Nem olyan rég volt egy ilyen meghökkentő tapasztalatom a Bartók második hegedűversennyel.

Az egy olyan darab.

Most fogom először játszani a darabot, Miskolcon. Zenekarral. Pauk tanár úrnál tanultam ezt a hegedűversenyt. Amikor kimentem hozzá, erősen elhatároztam azt, hogy az összes Bartók-hegedűdarabot meg akarom vele tanulni, ami végül így is lett. Ez úgy zajlott, hogy a tanár úr, nagyon nagyvonalúan, mindig odaadta az ő saját kottáját, amit szépen átrágtam és ami alapján a saját ujjrendjeimet kialakítottam. A Bartók másodikkal jó pár hónapig foglalkoztunk, de nem játszottam zenekarral. Most elővettem pár hete, egy hónapja az én kottámat, amiben az én vonásaim és ujjrendjeim vannak, amit magamon átszűrtem annak idején. Kinyitottam a kottát, elkezdtem játszani, és ott esett le az állam, hogy ezt a darabot én nem is ismerem. Mintha soha nem játszottam volna. Úgy éreztem magam, mintha blattolnék. Ilyen nincs, hiszen mi ezzel rengeteget foglalkoztunk! Eltelt két nap, és szépen visszajött minden. Az ujjaim emlékeztek rá. Tehát ennyire meghatározó nálam, hogy az adott darabot játszottam-e már. De a mai napig keresem a válaszokat arra, hogy hogyan kell gyakorolni, és remélem, hogy ebben is fejlődni fogok még.

Gyakorlatilag nagyon pici korodtól a hegedű központi része az életednek, azon túl, hogy ez a mesterséged és művész vagy, segít abban, hogy köznapi örömöket és bánatokat akár könnyebben megélj, átvészelj? Ha valami olyat hoz az élet, mit nem tartasz fairnek, váratlanul, akkor az aznapi gyakorlásodban segít túljutni ezen a hangszer és a zene? Használod a hegedűt, a hegedülést arra, hogy a lelkednek segíts?

Pár éve volt egy meglehetősen nehéz időszakom, arra próbálok emlékezni. Akkor nehéz volt a hegedülésre úgy koncentrálni, hogy az a probléma ne szivárogjon be állandóan mindenhova. Emlékszem, hogy például az kimondottan jólesett, hogy a koncertek és feladatok miatt mégis fel kellett kelni és csinálni a teendőket, ami abban is megerősített, hogy az élet megy tovább. De én az a típus vagyok, aki nehezen tudja elszigetelni a dolgokat egymástól. Tehát azt mondani, hogy ez a hegedülés, ez az élet, ez a főzés, nálam az egész egy egységet alkot. Felmerült bennem a kérdés nem olyan rég, hogy vajon ki vagyok én a zene, meg a hegedülés nélkül? Pont amiatt, hogy nagyon kicsi korom óta ez a mindennapok része, úgymond megkérdőjelezhetetlen az, hogy a Pusker Júliához hozzátartozik, hogy hegedül, hogy hegedűművész vagy zenész – ki hogy szeretné mondani.

Mi marad Pusker Júliából, ha ezt kivesszük belőle?

Februárban, pont a Prokofjev-maraton után volt egypár hónap, amit szabadon hagytam, nem vállaltam semmilyen koncertet. A Covidot leszámítva kisgyerek korom óta nem történt velem ilyen. Ezt az időszakot arra használtam, hogy erre a kérdésre választ kapjak, és ebbe beletartozott az is, hogy nem gyakoroltam. Nem hegedültem. Hetekig. Nem vagyok benne biztos, hogy a választ teljesen megkaptam, de érdekes volt aztán visszatérni a gyakorláshoz napi rendszerességgel. Úgy éreztem, mintha újraindítottam volna az autó motorját. Egyfajta frissességre leltem, ami jól is jön az elkövetkező feladatokhoz.

Most valami markánsan más következik?

Nem következik markánsan más, csak amikor valaki ugyanazt csinálja nagyon sokáig, abba bele lehet fáradni. A zene túl szép és túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy megengedjem, hogy csak úgy rutinból játsszam, hogy ne legyen benne a teljes lelkem. Azt akartam elkerülni, hogy ugyanazokat a köröket járjam.

 

Kövessen minket a Facebookon is!