Július 17. szerda, Elek, Endre
Hírek, események 2024. július 17. 09:16 | Szerző/forrás: magyarkurir.hu

A mustármag mindenhol fává terebélyesedett – Interjú az aranymisés Nagy Károllyal

Képgaléria
A mustármag mindenhol fává terebélyesedett – Interjú az aranymisés Nagy Károllyal
A nevén szólította, kiválasztotta a Jóisten, s a folyamatos ellenszélben is úgy irányította az életét, hogy végül pap lett. Ahová helyezték, ott élő közösség született. Nagy Károlyt 1974. június 23-án szentelték pappá Vácott, s idén június 22-én mutatta be aranymiséjét a budapesti Rózsafüzér királynéja-templomban. A plébánián beszélgettünk vele.

– Hogyan jött a gondolat, hogy pap legyen?

– Úriból származom, ott születtem. Amikor a szülőfalumban bemutattam az első szentmisémet, a helybéli plébános elmondta a híveknek, hogy valamikor réges-régen bent járt egy nagymama a plébánia irodájában a hároméves unokájával, és a kisfiú egyszer csak megszólalt:

Lelkiatya, emeljen föl! Miért? Meg akarom csókolni a Jézuskát. Miért akarod megcsókolni? Mert nagyon szeretem.

A templomban a plébános még hozzátette: hát, itt van az az unoka, most mutatja be az első miséjét.

Pici koromtól kezdve mindennap mentem misére a nagymamámmal. Otthon néha „misézgettem” a hokedlin, a nagymamám volt a kántor. Ötéves koromtól nyolcadikig ministráltam, de kamaszként már eszemben sem volt, hogy pap legyek. Az osztálytársaimmal összebeszéltünk, hogy Budapestre jelentkezünk egy élelmiszeripari iskolába, fel is vettek bennünket. A plébános jött családlátogatásra, és katolikus gimnáziumba invitált, de hozzátette, ettől még nem kell papnak mennem, lehetek bármi. Én szívesen jártam volna az iskolába, de tartottam attól, hogy mit szólnak hozzá a szüleim, mert házépítésben voltunk éppen, pénz nélkül, a kollégiumot pedig fizetni kellett. Édesapám erre azt válaszolta: legfeljebb húsz évvel később lesz kész a ház, nem áll a jövőm útjába. Mivel nagy focistának számítottam, rám küldték a falu legjobb játékosát, hogy győzzön meg, maradjak. Végül mégis Kecskemétre kerültem, a Piarista Gimnáziumba. Második este a kollégiumban valami papi hivatással kapcsolatos megbeszélésre az igazgatóhoz kellett mennie annak, akinek a nevét olvasták.

Nagy Károly – hangzott el kétszer is. Gondoltam, biztos van más is, akit így hívnak, hiszen én – mondtam is – nem akarok pap lenni. Végül nem agitáltak, de hogy a nevemen szólítottak, megérintett.

– Aztán mégis jelentkezett a szemináriumba.

– Harmadikos gimnazista voltam, amikor újra felmerült bennem, hogy pap is lehetnék. Amikor negyedikesként félévkor dönteni kellett a továbbtanulásról, utolsóként adtam le a jelentkezési lapot, mert tanárnak is szívesen mentem volna. Végül azt írtam rá: hittudományi főiskola.

Sokszor átéltem, hogy „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”, hiszen kiválasztott az Isten, és úgy irányította az életemet, hogy most itt vagyok.

– Hogyan teltek a kispapévei?

– Felvettek az egri szemináriumba. Szeptemberben huszonegyen kezdtük meg a tanulmányainkat. Októberben aztán a névsor közepéről öten behívót kaptunk, pedig a kispapokat addig nem vitték katonának. Nagyatádra kerültem. „Kegyhely” volt – piszok egy hely. Tízen kispapok az úgynevezett sportszázadba kerültünk, ahol többek között börtönviseltekkel voltunk együtt. Állandó volt a trágár beszéd, és sokszor hallottuk: Csuhások, sorakozó! Hajtottak minket éjjel-nappal. Fél évig ki sem léphettem a laktanyából, pedig mások mehettek. Ha valaki betért a templomba, amikor kimenőt kapott, lecsukták.

– Hogyan őrizte meg a hitét?

– Előtte kaptunk két hónap kóstolót a szemináriumból, és egymásban is tartottuk a lelket. Semmiféle vallásos irat nem lehetett nálunk, egy pap barátom lapokat küldött be nekem a Szentírásból, levélben. Ezeket köröm nagyságúra összegyűrtem, és az őrségben olvasgattam, mert olyankor egyedül voltam. A katonaság alatt megedződtem. Megtanultam engedelmeskedni, hiszen abszurd és értelmetlen parancsokat osztogattak, teljes megalázásban volt részünk. Amikor leszereltünk, ötből négyen visszamentünk a szemináriumba. Jött egy levél, rendőrtoborzó volt a leszerelt katonáknak. Köszöntük a meghívást, maradtunk. Annyi csábítás, kísértés, útkereszteződés volt az életemben! Mégis ebbe az irányba jöttem, Isten irányított. A szemináriumban aztán idővel egyedül maradtam a katonaviseltek közül. Csukott szemmel kinyitottam a Bibliát. Gedeon történetét olvastam, ami arról szól, hogy Isten megrostálta a népet. Egyértelmű volt számomra, hogy nekem maradnom kell.

– Amikor felszentelték, Izsákra került, Kecskeméttől harminc kilométerre.

– Marosi Izidor volt ott a plébános, aki később váci püspök lett. A hetvenes évek vallásüldözésében egy oázis volt az a település: működött az iskolai hittan, holott az igazgató ateista volt, a férje meg a párttitkár. Fegyelmet tudtam tartani a gyerekek között, de mindennap játszottam, fociztam velük. Jó csalinak bizonyult, hogy

izgalmas történetet olvastam nekik az óra utolsó öt percében, majd kifúrta az oldalukat a kíváncsiság, hogyan fog befejeződni. Holnap elmondom… Így egyre több hittanos lett.

– Miért helyezték innen Kecskemétre?

– Amikor már három éve Izsákon voltam, a kecskeméti nagytemplomban meghalt a plébános. Ötvenezer ember tartozott oda, Közép-Európa legnagyobb plébániája volt. A püspök nem akarta, hogy békepapok kerüljenek oda, ezért rábeszélte Izidor atyát, hogy vállalja az ottani szolgálatot, s ő Krisztus testének építése végett igent mondott. Kecskeméten addig nem volt hitoktatás, csak két hónapos szentségi felkészítés, ezért oda akart vinni káplánnak, hogy beindítsuk a hitoktatást. Két évébe telt, mire odakerültem, mert nem jártam békegyűlésre. A kecskeméti Nagytemplomban aztán az egyik káplántársammal belekezdtünk a kétéves szentségi felkészítésbe, pecsételtünk a gyerekek kiskönyvébe vasárnap és a hittanórán.

– Hogyan emlékszik vissza a Nagytemplomban töltött évekre?

– Tizenegy évig voltam ott, s ezalatt ezer hittanossal foglalkoztunk. Kijártam tanyákra is. Az egyik csoportomban nyolcvan nyolcadikos volt együtt, többen nem fértek be a terembe. A szülők havonta jöttek „szülői értekezletre”. Észre sem vették, hogy felnőtthittanra járnak, és sokan a gyerekeik elsőáldozása után is maradtak. Ötszáz temetés, ötszáz keresztelő és ugyanennyi esküvő volt egy évben, előfordult, hogy szombaton kilenc házasságkötés követte egymást. A házasulandóknak is jelenléti ívet kellett vezetniük a vasárnapi szentmise-látogatásról. Sokan nem voltak vallásosak, nem szívesen jöttek, mégis belőlük született meg az első házaskör. Vasárnap óránként volt mise, reggel nyolckor kezdődött a családok miséje. Tele volt a nagytemplom a nyolcvanas években. Városföldön új templomot is építettünk.

– Hogyan került azután a Havanna-lakótelepre?

– Marosi Izidor atya mondta, hogy készüljek, mert plébánosnak akar küldeni Bánk József püspök. Egy hét után aztán azzal állt elő: Nem neked kell költöznöd, hanem nekem. Akkor nevezték ki ugyanis váci püspöknek. Én Kecskeméten plébániai kormányzó lettem, Marosi Izidor pedig püspökként megmaradt plébánosnak, nehogy békepapot nevezzenek ki a helyére. Egy szép napon aztán két helyet is felkínált, hogy válasszak. Én azt mondtam, ahova a püspök küld, oda megyek. Mindig ez volt az elvem. Így nevezett ki plébánosnak a húszezres Havanna-lakótelepre, tízemeletes házak közé. Az ottani plébános már nyolcvanéves volt, ötven éve ott szolgált. Nem szabott feltételeket a szentségek kiszolgáltatásához, én szigorú feltételrendszert képviseltem ott is. Éppen akkor készült el a plébániaépület, de teljesen üres volt, matracon aludtam. Az évek során hét rózsafüzércsoport született, férfiakból és fiatalokból is, családcsoportok, baba-mama csoportok alakultak. Tizenhét évig voltam végül a Havannán.

– Hogyan lehetett evangelizálni a lakótelepen?

– Szentségimádás és homokozó. Mivel az odaérkezésemkor fejeződött be az építkezés, maradt egy kupac homok a plébánia udvarán. Egy kétgyerekes anyuka kérdezte, bejöhetnek-e játszani a kicsikkel, mert ide nem piszkítanak a kutyák. Százával néztek ablakok az udvarra, így aztán más anyukák is bekéredzkedtek. Csináltunk egy homokozót, csúszdát, s mindennap telt ház lett az udvaron.

Ha jött valaki kereszteltetni a gyerekét, mondtam neki, hogy először üljön be a homokozóba. Csodálkozott, ne vicceljek már. De a felkészülés ott kezdődik, a közösséggel.

Persze beszélgettem vele, adtam neki hittankönyvet is. Amikor eljött az ősz, az anyukák bejöttek a plébániára, később érkezett egy óvónő, aki szívesen foglalkozott a gyerekeikkel. Így indult a Szent László Katolikus Családóvoda története. Nem vallásos szülők is jöttek a gyerekeikkel. Kérdeztük, miért ide hozzák őket, válaszul volt, aki egy szívet rajzolt. Nem kényszerítettem senkit, hogy templomba járjon, mégis bekívánkoztak. Óriási apostolkodási lehetőség volt a lakótelepen! Sok megtérés, házasságrendezés, felnőttkeresztelés, elsőáldozás, bérmálás történt.

Ezt választottam aranymisés mottómnak: „Az Úr pedig naponta vezetett hozzájuk olyanokat, akik hagyták magukat megmenteni.” Ötven éve egyfolytában ezt tapasztalom. Sosem látott emberek jöttek és jönnek, Isten idevezeti őket.

– A Katolikus Karitász országos igazgatója is volt.

– A kilencvenes években esperes lettem. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye zsinata után hármunkat, Erdő Pétert, Blanckenstein Miklóst és engem püspöki helynöknek neveztek ki, hogy a zsinat határozatait életre váltsuk. A püspöki konferencia titkárságáról telefonált Veres András, hogy várják az igenemet, a Katolikus Karitász országos igazgatója lennék. Mondtam, hogy nem tudom vállalni, végül mégis kialkudtunk egy évet. Hét éven át maradtam aztán igazgató. Dolgos életem volt, és négy táskám aszerint, hogy hova kell mennem aznap: az érsekségre, a karitászba, esperesi vagy plébánosi szolgálatba. Ekkor voltak a nagy árvizek Kárpátalján, Erdélyben, a cunami Srí Lankán, ahol kétszázezren meghaltak, rengeteg volt az árva, házak tűntek el a föld színéről. Kétszer is jártam ott, mert országos gyűjtést rendezett a püspöki konferencia. Négyszázmillió forint jött össze a megsegítésükre, építettünk ebből egy kis falut, két kollégiumot külön fiúknak és lányoknak. Az ünnepélyes átadón két angol nyelvű ünnepi beszédet mondtam, bár sosem tanultam angolul. A tolmács fonetikusan leírta a szöveget, és segített a kiejtésben.

– Később áthelyezték a Thököly úti templomba. Mi várta ott?

– Korábban a domonkosoké volt a templom, ami egy tűzvészben leégett, és tíz évig be volt zárva. Rendbe kellett tenni az épületet, összeszedni a közösséget, mert a csoportok nagy része megszűnt. Az első Veni Sanctén csak három óvodás és egy középiskolás volt jelen, és egyetlen fiatal pár jött házashittanra. Sokféle felnőttcsoport alakult aztán, akár spontán kezdeményezésből. A plébánián most van bibliaóra, felnőtthittan, katekumencsoport, házaskör, ifjú párok köre, életigekör, nyugdíjas csoport… Kéthetente reggel hat órakor összejön öt-hat férfi dicsőíteni, alakult egy férfiakból álló Brenner János-rózsafüzércsoport, olyanok is vannak, akik közösen olvassák a Szentírást, az úgynevezett E csoportba pedig egyedül élők járnak. A covidjárvány alatt az egyik férfi kitalálta, hogy minden este fél kilenckor Zoomon közösen mondjunk rózsafüzért a betegekért. Egy papot visszaimádkoztunk az életbe. Azóta is imádkozunk minden este, különböző szándékokra. Minden hónapban megyek túrázni, biciklizni a kedves hívekkel, vannak közös lelkigyakorlataink.

Egy templom, egy család” – ez a jelmondatunk, nullától százévesig bárki csatlakozhat hozzánk. 

– Miből merített erőt és kitartást a szolgálathoz?

– Nagy ajándék, hogy negyedéves kispap koromban hallottam a Fokoláre lelkiségéről, mivel meghívták a szemináriumba Tomka Ferenc atyát, aki Rómában tanult. Nagyon megtetszett, ahogy a közösség együtt éli az evangéliumot. A kispapokkal szerettünk volna hetente egyszer közösen olvasni Szentírást, a rektor végül nagy nehezen beleegyezett. Néhányunkban fellobbant a közösség iránti vágy, együtt kirándultunk vagy mentünk a szegényekhez. Tomka atya „zuglelkigyakorlatokat” tartott nekünk. A lelkiség alapja az életige: elkezdtük élni, amit olvastunk a Bibliában, és megosztottuk egymással, ki hogyan teszi ezt a mindennapjaiban. Az évfolyamból hárman összebeszéltünk, hogy kérjük, helyezzenek minket közel egymáshoz. Kétszáz kilométerre, százhúsz kilométerre dobtak szét bennünket. Csütörtökön szabadnapot kértünk a plébánosainktól, és utaztunk éjjel-nappal, csak hogy találkozhassunk. Ötven éve csütörtök a közös napunk.

Ma már két ága van a papi Fokolárnak, harminc fölötti létszámmal. Tizenvalahányan éljük az anyagi és a lelki javak közösségét. Hétfő este Zoomon beszélgetünk, minden csütörtökön este találkozunk, lelkinapunk van, kirándulunk, és minden nyáron tíz napot együtt nyaralunk. Ez az erőforrásunk. Idővel nyitottunk a többi paptestvér felé is, mert sok a magányos pap. Vasárnap esténként találkozókat szervezünk, rövid munkavacsora után közös esti dicséretet mondunk, majd megosztjuk egymással, hogy vagyunk. Kieresztjük a szelepeket, és feltankolva kezdjük az új hetet. Péntek reggel ketten-hárman összejövünk, elővesszük a vasárnapi evangéliumot, és mindenki elmondja, kinek milyen üzenet érkezett. Nem prédikációt „gyártunk”, de az is kikerekedhet ebből.

– Miért hálás most elsősorban, ha visszatekint az eltelt ötven évre?

– Azért, hogy mennyi embert vezetett ide az Isten! 

Minden szolgálati helyemen azt tapasztaltam meg, amit az evangéliumban olvasunk, hogy a mustármag fává terebélyesedik. Hálát adok Istennek, hogy az eszköze lehetek, hogy kiválasztott és használt.

Eszembe jut, hogy egyszer a katonaságtól hazamehettem két napra. A kapuügyeletes mindig feltartotta a kimenő katonákat, így lekéstem a vonatot, fél nap elúszott. Másnap megtudtam, miért alakult így: akkor történt Magyarország legnagyobb vasúti szerencsétlensége, negyvenhárman meghaltak. Isten így akart megóvni. Úgy látta jónak, hogy maradjak, mert még terve van velem. Mindenben az ő szeretetét érzem. 

 

 

 

 

Kövessen minket a Facebookon is!