Újratemették Janus Pannoniust
Képgaléria
Újratemették Janus Pannonius (1434-1472) humanista költőt, akinek szentmisével egybekötött búcsúztatásán több százan vettek részt a pécsi székesegyházban. Bábel Balázs, a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye érseke, a szentmise főcelebránsa reményét fejezte ki, hogy az életében és halálában oly sok hányattatást megélt humanista költő és pécsi püspök végre végső nyugalmat lel.
Janus Pannoniust harmadszor temették el ma: először Zágrábban, aztán Mátyás király engedélyével Pécsen, s most megint. A következőkben dr. Bábel Balázs érsek úr beszéde olvasható:
545 évvel ezelőtt egy komor hangú búcsúztató zengett végig ezen ősi székesegyházon, egy püspök siratta anyját.
En feretrum celebri praecedunt agmina pompa,
pulsata et sacris turrribus aera sonant.
Dives ad innumeras offeretur cereus aras,
Ac requiem templum concinit omne tibi.
Ipse ego solenni pullatus veste sacerdos,
ad tumulum pro te, mystica dona ferro.
A sirató ének anyjának Barbarának szólt egy hosszú elégikus búcsú, melynek idézett részlete magyarul így szól hozzánk ebben az órában, amikor Janus Pannonius pécsi püspök, világirodalmú rangú lírikusunkat újra temetjük.
Gyászmeneted díszöltözetű csapatok vezetik be
templomaink tornyán tiszta harangszava szól,
gyertyasorok lángjától csillog rengeteg oltár,
s érted sírnak föl requiemek
én magam ünnepi papi köntöst öltve, sírodnál
ott mutatok be anyám misztikus áldozatot.
Az alig 38 évet élt, ebből 14 évet pécsi püspökként szolgáló humanista költő, minden tekintetben korának gyermeke volt, amit mai mércénkkel talán nem tudunk elfogadni, de akkoron azt természetesnek számított. Mint a váradi püspök, Vitéz János unokaöccse nepotizmus által lett püspökké, de előtte éppen a nagybátyja jóvoltából a legkiválóbb egyetemek hallgatója volt, a reneszánszkor életörömét tette magáévá, sokszor szabados, erotikus epigrammákban nem mindig a keresztény szeretetről tanúságot tevő csípős és kötekedő költészetével.
Irodalmi munkásságát megítélni nem tisztem, különösen most, amikor érte a requiemet bemutatjuk. Tehetsége és Pannoniát a világ előtt bemutató költészete előtt azonban fejet hajtok, Nagy szent Vazul mondása jut eszembe: „Csüngjetek a költőkön”, mert azok azt is ki tudják mondani, amit a hétköznapok embere csak gondolni és érezni tud.
Janus Pannonius örökségéből sokat tanulhatunk a mai posztmodern széthulló Európában. Ő úgy gondolta, hogy szellemével, amellyel bekerült Európa humanistáinak társaságába fölemeli azt a földet, ahol született. Soha nem tagadta meg magyar voltát, pedig még csúfolták is érte. Amit külföldön elsajátított, azt hazahozta, hogy „Pannonia is küldje a szép dalokat”. Akkoriban nem kellett a kereszténység gyökereit keresni, mert szinte minden arról szólt. A reneszánsz visszanyúlt az ókor klasszikus kultúrájához, ezt csak azért tehette, mert az alázatos kódexmásoló szerzetesek, a pogányok nagyjait értékelték, és műveiket átmentették az utókornak. A ma emberének a kereszténység gyökereihez kell visszanyúlni, ha azt akarja, hogy Európa megtalálja önmagát. E tekintetben messze elmaradunk a régi korok emberétől, mert azok nem tagadták le a múltat, hanem még dicsőítették is. Emberszemléletük a humanisták emberképe volt, amely nem szakadt el Istentől, legföljebb jobban középpontba került, mint annak előtte. Janus Pannonius nem idealizálta az embert, önmagán is megtapasztalta az elesett-séget és talán egyetlen mély keresztény hitére utaló nagy versében: „Atya és Fiúisten beszélgetése az emberi nem elpusztításáról, akihez végül a Boldog-ságos Szűz könyörög.” Mintha a mai fölfordult világot mutatná be nekünk.
„Annyi, de annyi a bűn, oly sok a rossz a hamis.
/emberi fáradozás, gond esztelen, álnok a vágy is,
/senki se tiszteli már a földön az isteneket.
/Lám ez városokat lobbantja föl, ostromol, éget,
/nincs pihenés, csak a pénz űzi előre, a kincs.
/Az meg fegyveresen sért emberi, isteni törvényt,
/S trónt bitorol, hódít, bár az a föld idegen,
/Testvért gyilkol a kéz, kard átdöfi már a szülőt is.
/Édes övéi között nincs nyugalom, csak a harc
/Orzásban leli már sok a kedvét és uzsorában,
/Dúló rablással fosztja a templomokat.”
És még hosszan sorjázza mindazokat a bűnöket, amelyek azóta is kí-sérik emberi fajunkat.
Az Atyaisten, a versben a Fiúistennel már-már a Teremtés könyvében olvasható módon gondolkodik, megbánta, hogy embert teremtett, akiket legjobb eltörölni a föld színéről.
S ekkor jön Mária, aki mint egykor a kánai menyegzőn észreveszi a szükséget, Fiát kérleli és ezt mondja: „Mondd, van-e akkora bűn, mi na-gyobb, mint benned a jóság?”
A püspök költő anyja iránti szeretetét transzponálta Szűz Máriára, aki rámutatott Isten jóságára. Ma sem mondhatunk jobbat, ha a kárhozatra gondolunk, mert ha mi meg tudnánk bocsátani valakinek, akkor Isten méginkább meg tud bocsátani, hiszen Istennél nincs irgalmasabb. Ezért mindig reménykedhetünk szeretteink túlvilági sorsát illetően.
Janus Pannonius attól kezdve, hogy püspök lett verseiben érezhető a főpaphoz illő viselkedés szándéka. Meg nem értett magányosan küzdő szel-lemi embernek tartotta magát, amiről „Egy dunántúli mandulafáról” című verse tanúskodik. Mint minden embert a szenvedés, legyen az testi vagy lelki megpróbáltatás, őt is megtisztította. Hazáját féltette a török hódoltságtól, ezért is ment szívesen II. Pál pápához, hogy segítséget kérjen. Tudta előre, hogy ez a hódoltság nemzeti nagy létünk sírba szállását hozza. Ezért szán-dékozott eposzt írni a nándorfehérvári hősről, Hunyadi Jánosról, és fordult szembe addig patrónusával a nagyhatalmi tervekről álmodozó királyával. A harctól irtózott. Kortársai ingerkedtek is vele, hogy kivont karddal az ellenségre sohasem ront, hogy mégis választotta az ellenállást ez éppen hazája féltéséből fakadt. Az akkori nagy veszélyt csak a pápa és az egyházi vezetők látták világosan, majd ötven évvel később a mohácsi csatatéren ott veszett majdnem az egész katolikus püspöki kar. A püspök-költőt menekülés közben érte a halál, utolsó szavai halálos ágyán ezek voltak:
„hírnevemet testemmel a gyászos perc elorozta.
Így halmoz, nyomorult, kincseket,
ócska vagyont.”
Eszébe juthattak Jézus szava is: ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok. A mennyben gyűjtsetek kincset. (Mt 6,19)
Főpapsága az ősi keresztény alapokon nyugvó pécsi püspökségben az apostoli folytonosságot biztosította. Szép verseivel is a Teremtőt dicsőítette. Komolyan hitte az üdvösséget és a föltámadást, amit a siratóban meg is val-lott.
… nincs kétségem, nyílván föl, a mennybe jutottál,
hogy a jámborokat várja az örök jutalom.”
Saját magának is remélte az üdvösséget.
…Látjuk még, tudom én, egymást, ha harsona fölzeng.”
Ez a síron túli remény éltet minket is, amikor Janus Pannonius pécsi püspök - költőnek megadjuk a méltó végtisztességet.
