A XIII. század elején Albert jeruzsálemi pátriárka adott Szabályt azoknak a Kármel-hegyén, az úgynevezett Illés-kútnál letelepedett remetéknek, akik a Kármelita Rend első tagjai lettek a Regula közös megélésével. A közösség első kápolnáját a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelték fel.
Amikor pedig Európába kellett jönniük, a török támadások következtében elhagyva eredeti helyüket, magukat a „Kármelhegyi Boldogasszony Testvéreinek” kezdték hívni, amit az Egyház hivatalosan is elfogadott és megerősített. A Kármel tehát alapítása kezdeteitől fogva a Szent Szűz tiszteletére szentelt rendként értelmezte önmagát, s ezt az Egyház is megerősítette. A Boldogságos Szűz Mária személye a Kármel lelki tapasztalatában tehát központi szerepet tölt be, nem annyira jámbor máriás gyakorlatok, hanem az evangéliumi tökéletességre való törekvés sajátos módja által, amit az első szerzetesek Mária példájára és vele egyesülve – mindenekelőtt az állandó imádság és Isten igéjének hallgatása, befogadása révén – vágytak megvalósítani.
Részletek