„Megérintettek a sorsok, amelyeket megismerhettem” – Interjú Tóth Tamással argentínai élményeiről
Tóth Tamást élményeiről, tapasztalatairól kérdeztük.
– A missziós útról készített beszámolóiban kiemelten írt az Argentína északi részén fekvő Corpus Christi (Krisztus Teste) nevű kisvárosban, illetve a fővárosi agglomerációhoz tartozó Plátanos településen tett látogatásairól. Mesélne ezekről részletesebben?
– Egyháztörténészként egyrészt régóta érdekelt Argentína, a jezsuita redukciók, melyeknek a romjaival találkoztam Corpus Christiben és másutt is azon a vidéken. Másrészt amikor úgy tíz évvel ezelőtt a Pápai Magyar Intézet (PMI) történetével foglalkoztam, megismerkedtem Luttor Ferenc életével és pályájával. Az ő nevéhez fűződik Balatonfüreden a kéttornyú templom megépítése, és ő volt a Pápai Magyar Intézet alapító rektora. 1947-ben Buenos Airesbe emigrált. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán tanítok, és mindkét téma jól illeszkedik a kutatási területemhez.
– Az óráin is elő szokott kerülni a jezsuita redukciók története?
– Természetesen.
Mi, egyháztörténészek szent kísérletnek nevezzük a jezsuitáknak ezt a vállalkozását.
A 16. században Dél-Amerikában, a mai Brazília, Argentína és Paraguay vidékén, az esőerdőben foglalkozni kezdtek az ott élő guaraní indiánokkal. Megtanították őket különböző mesterségekre, például a fémmunkákra, az építészetre, a hangszerkészítésre, sőt, a hangszereken való játékra és az oktatásra is. Harminc redukciót hoztak létre, amelyek városokként működtek. Az itt élő indiánoknak a jezsuiták mentorálásával saját önkormányzatuk is volt.
– A jezsuiták tehát a korábbiaktól teljesen eltérő életvitelre tanították meg az indiánokat?
– Igen, és ez okozta aztán a tragédiát, amiről A misszió című, Roland Joffé által rendezett film is szól, ez a kiváló alkotás, amelynek főszerepeit Jeremy Irons és Robert De Niro alakítja, a zenéjét pedig Ennio Morricone szerezte. A spanyol konkvisztádorok számára kezdtek konkurenciát jelenteni a keresztény redukciók, így 1768-ban végül erőszakkal felszámolták ezeket. Ám
még romjaikban is döbbenetesen szépek ezek a helyek, a hatalmas, gyönyörű templomaik és más épületeik.
Corpus Christitől csupán néhány kilométerre fekszik San Ignacio Miní. Ezen a helyen, amely a világörökség része, nagyon jól érzékelhető, milyen strukturáltságot mutatott annak idején ez a terület. Ilyen volt Corpus Christi is, amit az esőredő azóta teljesen visszafoglalt az embertől.
– Mikor jelentek meg itt az első magyar telepesek?
– A 20. század első évtizedeiben. Ekkor már elhanyagolt volt ez a vidék.
Corpus újraépítése és újra betelepítése nagyrészt a magyaroknak köszönhető.
1934-ben Bangha Béla jezsuita szerzetes és Nyisztor Zoltán katolikus pap teológus, újságíró missziós útnak indult Argentínába. Ellátogattak Corpus Christibe is. Az ott élő magyarok sírva fakadtak örömükben, hogy hosszú idő után ismét magyar pap prédikál nekik, magyarul. Bangha Béla a naplójában azt írja, hogy a falu leggazdagabb embere egy Juan Toth nevű ember, vagyis Tóth János bácsi, aki autóval ment értük a tartomány határára. Bársonyos községben született, az akkori Veszprém vármegyében, és 1891-ben, tizennyolc évesen indult el Amerikába a szüleivel. Későbbi feleségét az úton ismerte meg. Előbb Brazíliában töltöttek öt évet, majd onnan Argentínába kerültek. Megjárták Buenos Airest és Patagóniát is, végül a család Corpusban lelt végleges otthonra, ahol Juan Toth vezette a templomépítési mozgalmat is.
– A második világháború után hogyan alakult az itteni magyarok sorsa?
– Sokáig szinte egyáltalán nem esett szó róluk. Mivel Corpus Christi fenn van északon, az itt lakók még az argentin magyar misszióból is kimaradtak. Az akkori argentin főlelkész, Domonkos László verbita atya sem járt náluk. Ám az utóbbi évtizedekben ismét előtérbe kerültek. Nagyon büszkék a magyarságukra, amit ők is most kezdenek felfedezni. Jártam a temetőjükben, amely egyébként ott található, ahol egykor a jezsuita redukció főtere állt. A fejtáblákon rengeteg a magyar név. A település első számú vezetője csaknem negyedszázadon keresztül Ignacio Németh volt. Találkoztam is vele.
Ő kutatta fel a település történetét és a magyar emlékeket. És neki köszönhetően került be a település jelképei közé a piros-fehér-zöld szín, még ha zöld-fehér-pirosnak ábrázolják is. Fontosnak tartják, hogy kiemeljék a magyarok szerepét Corpus Christi újratelepítésében.
– Jelenleg hányan élnek Corpus Christiben, és mennyi a lakosok között a magyar?
– Az első betelepülők alapvetően magyar származásúak voltak, de azóta már vegyes a népesség összetétele. A magyar nyelvet már nem beszélik, viszont a kulturális identitásukat őrzik, fontos nekik, hogy a felmenőik Magyarországról érkeztek. Miséztünk egy idősotthonban, amit magyarok alapítottak. Itt is találkoztam egy Tóth nevű bácsival, s bár az argentin spanyol nyelvet beszélte már, büszke volt a magyar gyökereire.
– Az imént említette Luttor Ferenc nevét. Mit kell tudnunk róla?
– Veszprémi egyházmegyés pap volt. Amikor 1928-ban a Pápai Magyar Intézet – akkor még a Római Magyar Akadémia papi osztályaként – megkezdte a működését, ő volt a vezetője. Később, amikor 1940-ben önálló intézményként létrejött a PMI, ő lett az első rektor. Luttor Ferenc – mint a szentszéki követség kánonjogi tanácsosa – diplomata státuszban volt. Amikor 1944-ben az összes római magyar diplomata elhagyta az állomáshelyét, Luttor volt az egyetlen, aki a helyén maradt. Emiatt sem térhetett vissza később Magyarországra, mert a Szálasi-kormánnyal kollaboráló személyként tartották számon. 1947-ben Buenos Airesbe, Argentína fővárosába emigrált, és ott is halt meg 1953-ban. 2017-ben megjelent A Pápai Magyar Intézet, Róma című könyvem. A köteten dolgozva gyanúsnak találtam, hogy 1944–1945-ből sok irat hiányzik a levéltárból. Mint kiderült, Luttor Ferenc magával vitte ezeket.
– Feltételezhetően azért, hogy igazolja magát?
– Igen, a maga védelmében. Ezek a dokumentumok később aztán visszakerültek a levéltárba. Ott találkoztam velük, az intézet rektoraként töltött időszakom utolsó évében. Az iratokból nyilvánvalóvá vált: Luttor nem a Szálasi-kormány képviseletében maradt Magyarországon, hanem valószínűleg a Szentszék kérte erre. Ez azonban még további kutatásokat igényel. Luttor Ferenc elsősorban pap volt és egy egyházi intézmény vezetője, így az egyházi elöljáróihoz alkalmazkodott. Továbbra is fontos kapocsként tekintettek rá a Vatikánban, ahová ekkor – más, háború sújtotta országok diplomáciai képviseleteinek tagjaihoz hasonlóan – maga is beköltözött. Az új körülményeknek megfelelően meghatalmazott miniszter lett, de éppen a Szentszék kérésére nem nevezte magát ideiglenes ügyvivőnek. Egy 1945-ben kelt levelében határozottan leszögezi: soha nem vette fel a kapcsolatot a szélsőjobboldali kormánnyal. Közismert, hogy a Szentszék minden konfliktusban mindig a párbeszéd pártján állt és áll. Erre a feladatra egy ott ismert és elismert pap, az „ő emberük”, teljesen alkalmas lehetett. A vészkorszak idején felmerülhetett egy másik igen nyomós érv is: ha nem marad a Szentszék mellett akkreditált magyar diplomata, akkor a paritás elve alapján a komoly embermentő tevékenységet folytató Angelo Rotta érsek, magyarországi apostoli nuncius jelenléte is megkérdőjeleződhetett volna a budapesti kormány részéről.
– Hogyan alakult Luttor Ferenc sorsa 1947 után Argentínában?
– Neki kellett fogadnia az új menekülteket. Miután a magyarországi iskolákat 1948-ban államosították, majd 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket, a Magyarországról Argentínába menekülő angolkisasszonyok (Ward Mária követői) is Luttor Ferencet keresték meg először. Összesen tizenhét nővér kezdett új életet itt 1951-ben. A szerzetesrend tagjai otthon iskolákat tartottak fenn, így itt is kötelességüknek érezték, hogy a karizmájuknak megfelelően folytassák az oktatás-nevelés áldozatos munkáját. Összegyűjtötték az idekerült magyar menekülteket, és elkezdték a gyermekek nevelését, a magyar nyelv és kultúra ápolását. Az egyik nővér, Juhász Mária 1952-ben megalapította a Zrínyi Ifjúsági Kör hétvégi magyar iskolát. Létrejött – ahogyan kezdetben nevezték a helyet – a Pannonia Sacra (Mindszenty bíboros jelmondata), amelynek alapítója Luttor Ferenc volt. Gyakran emlékeznek rá úgy, mint a Buenos Aires-i magyar angolkisasszonyok gyóntatójára, de a plátanosi magyar emlékeket látva a szerepe jóval több volt ennél: a Buenos Airesbe került katolikus magyarok lelkivezetője és törekvéseik fő támogatója volt. Plátanos nagyon sokáig a Buenos Airesben és környékén élő magyarok egyik legfontosabb találkozóhelyének számított, nemzeti és vallási ünnepeik helyszíne volt. Az utolsó magyar máter, Tímár Mária egyébként 2019-ben hunyt el. Ő is, ahogyan itt maradt társai, a kápolna melletti temetőkertben nyugszik.
Az iskolai érettségi tablók, az emléktáblák, az adományokból megvalósult nagyterem, a magyar szenteket ábrázoló üvegablakok, továbbá az egykori magyar közösségi terekben lévő emléktárgyak és a fotók sokasága ma is emlékeztet a magyar múltra.
Az iskola még mindig működik, jelenleg is az angolkisasszonyok fenntartásában. Több mint hétszáz argentin diák jár ide.
– A húsvéthétfőn elhunyt Ferenc pápa 2021-es, majd 2023-as magyarországi látogatása alkalmával is említést tett Plátanosról.
– Valóban. 2021-ben, a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson Ferenc pápa találkozott a püspökökkel a Szépművészeti Múzeumban, és az ott elmondott beszédében eszólt az angolkisasszonyokról, illetve Plátanosról is. Fiatal jezsuitaként ugyanis a Plátanoson lévő egykori magyar központba, az ottani máterekhez járt gyóntatni. Az idősebb magyarok még emlékeznek is rá. Gyóntatóként a szerzetesnővérekhez költözött azok éves lelkigyakorlatainak idejére, így számos alkalma nyílt arra, hogy megismerje őket. Második magyarországi látogatásának első napján, 2023. április 28-án, napra pontosan Luttor Ferenc halálának 70. évfordulóján, amikor a Szentatya a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel és papnövendékekkel találkozott a budapesti Szent István-bazilikában, így emlékezett az angolkisasszonyokra:
Nem tudom elfelejteni az angolkisasszonyok közösségébe tartozó magyar nővérek bátor és türelmes tanúságát, akikkel Argentínában találkoztam, miután a vallásüldözés idején elhagyták Magyarországot. Tanúságtevő, csodálatos nők voltak! Tanúságtételükkel annyi jót tettek velem!”
– Argentínai élményeit mindig lelkesen idézi fel. Mi volt az, ami ennyire megragadta a látogatása során?
– Lelkipásztorként és egyháztörténészként is nagyon nagy élmény volt számomra ez a háromhetes argentínai tartózkodás, az első tengerentúli utam. Megérintettek a sorsok, amelyeket megismerhettem, az emberek, akik elmesélték a szüleik és a maguk életét. Megtudtam, hogyan kerültek Argentínába, miként próbáltak ott berendezkedni, legyőzve az elsőre gyakran leküzdhetetlennek látszó akadályokat.
Természetes, hogy papként az ember mélyen átéli ezeket a sorsokat. Történészként pedig tudományos érdeklődéssel is hallgattam a történteket felidéző személyeket.
A helyiek azt mondták, volt olyan időszak, amikor hatvanezer magyar élt Argentínában, amely a világ nyolcadik legnagyobb országa.
– Buenos Airesben az Argentínai Katolikus Magyarok Szövetségének székháza a Mindszentynum, amely idén ötvenéves. Mindszenty József bíboros, hercegprímás fél évszázaddal ezelőtt, 1975. május 6-án adta vissza lelkét a Teremtőnek. Hogyan ápolják az emlékét a kint élő magyarok?
– A Mindszentynum az argentin fővárosban található, tavasszal az ott élők meg is ünnepelték az ötvenedik évfordulót. Ez volt az argentínai magyarok főlelkészének a székhelye is, Domonkos László atya több évtizedig gondozta őket, a hívek máig nagy tisztelettel emlékeznek rá. Közösségi rendezvényeket, összejöveteleket tartanak itt, van hímzőtanfolyam, magyar nyelvkurzus, koncertek és természetesen lelki programok is. A keresztény hit mindig kultúrateremtő erő, és itt is, akárcsak Erdélyben, együtt él a katolikus hit és a magyar kultúra. A Mindszentynumban ki van téve a bíboros képe, nagyon tisztelik őt a magyar származású katolikus hívek. Annak idején Mindszenty József készült is Buenos Airesbe, de nem juthatott el oda, mert az akkori argentin politikai helyzet nem tette ezt lehetővé: nem sokkal a harmadik Perón-korszak után, illetve a katonai diktatúra bevezetése előtt nem tudták volna garantálni a biztonságát. Az ottani magyarokkal folytatott beszélgetéseim során azonban úgy érzékeltem, hogy ez csak még inkább megerősítette a kötődésüket Mindszentyhez. A meghiúsult találkozás fájdalma tovább növelte bennük az üldözött bíboros iránti tiszteletet.
